Adókassza: teljesületlen ígéretek
NSZ • 2002. március 13.
Pitti Zoltán
közgazdász, tudományos kutató,
1994-1996 között az APEH elnöke
"Az adórendszer a mögöttünk hagyott években teljesítette, sőt jelentősen túlteljesítette a bevételi kalkulációkat. Ennyiben jól működött. A javuló gazdasági eredmények tükröződtek a társaságiadó-bevételekben, a forgalom (inflációból is fakadó) növekedése jótékonyan hatott az áfa-bevételekre, és ha a bérek és bérjellegű jövedelmek nem is növekedtek a kívánatos mértékben, az adórendszer teljesítette a költségvetés várakozásait. A társadalombiztosítási járulékok adóként való kezelése – az átállással járó nehézségek után – biztonságosabbá tette a bevételeket. A helyi adóztatás felértékelődött, és az önkormányzatok saját jogú bevételei mérsékelték a csökkenő központi támogatás negatív következményeit.
Fiókban maradt tervek
A közteherviselés történetében azonban ez a ciklus a teljesületlen ígéretek és félbe maradt programok időszaka. A politikai program és a kormányfői interjúk lényeges eleme volt az adóreform vállalása, a jövedelemadó-terhek 1,5-2,0 százalékpontos és a tb-járulékok 50 százalékos csökkentése. A vállalásokat kezdetben költségvetési évekre osztották, majd a társadalmi és gazdasági szempontból jelentős intézkedéseket 2001–2002-re halasztották. A halasztásból végleges mulasztás lett. (Az 1999 nyarán kidolgozott és a nyilvánosság előtt is megszellőztetett egész pénzügyi csomagot az asztalfiókba tették.)
Sokakkal ellentétben én nem az adóreform elmaradását tartom a legfőbb gondnak. A reform reformjának napirendre tűzése már a meghirdetés pillanatában is vitatható volt. Sokkal időszerűbb lett volna a jövedelemadózási gyakorlat modernizálása, ám a kezdeti lendület hamar megtorpant, az adó- és járulékkulcsok megmerevedtek, a közterhek teljesítmény-visszatartó ereje nőtt, és a legalacsonyabb jövedelemmel rendelkezők terhei – minden ellenkező állítással szemben – jelentősen emelkedtek. S történt ez olyan időszakban, amikor a gazdaság felfelé ívelt, a költségvetési mutatók javultak. Aligha véletlen, hogy az utóbbi hónapok „mértékadó” megnyilatkozásai az adóterhek GDP-hez viszonyított arányának nemzetközi összehasonlításban is alacsony szintjéről kívánnak meggyőzni bennünket. Ez megtévesztő: a tényleges befizetések alapján számolt jövedelemcentralizációs mutató eltakarja azt, hogy az átlagos adózási szint a társasági adóban és az iparűzési adóban érvényesített körülbelül 200 milliárd forint értékű kedvezmény következtében marad el a nemzetközi mértékektől, és a közvetlen összehasonlítást tovább torzítják az importban egyharmados, az exportban pedig 50 százalékos részarányt képviselő vámszabadterületek. Az Európai Unió szakértői éppen ezt az adókedvezményt és a vámszabadterületek versenytorzító hatását kifogásolják.
A választópolgárok szempontjából a személyi jövedelemadózás, a végső fogyasztást terhelő általános forgalmi adó és az önkormányzati adók jelentik a legfőbb terhet. Az szja esetében a 2000. évről rendelkezésünkre álló végleges adatok – az ígért mérsékléssel szemben – az adóterhek növekedését jelzik. Az 1998. évi jövedelmek 20,5 százalékos átlagos adóterhelése 2000-re – a sokat hangoztatott családi kedvezmény ellenére – 22,0 százalékra nőtt. Ennek egyik oka az szja-köteles jövedelmek körének bővülése, másik pedig a több évre „bebetonozott” adótábla, melyben a jövedelmek mind nagyobb hányada csúszik fel a legmagasabb adósávba. Több jogcímen lehetett adókedvezményt igénybe venni (eltartottak utáni kedvezmények, kamatkedvezmények), de a kedvezmények mértéke csökkent, és új kötelezettségeket vezettek be (például az árfolyamnyereség adóját). Az összhatás egyértelmű: az alacsony jövedelműek nem tudtak élni a kedvezmények nyújtotta lehetőségekkel, a közepes jövedelemmel rendelkezők adóterhelése növekedett, a magas jövedelműek számára viszont – az általuk igénybe vehető adókedvezmények jótékony hatására – az adóterhek relatíve mérséklődtek. Sajátos következmény, hogy a középjövedelemmel rendelkezők csoportja – a „megerősítendő” középosztály – a közkiadások terhének legfőbb viselőjévé vált.
A piaci forgalom magasabb árszinten bonyolódott le, mint amennyivel az alátervezett inflációs mutatókra épített költségvetés számolt. Ezért a költségvetés többlet áfa-bevételekhez jutott, ám a végső fogyasztók (a magánszemélyek) kiadásai legalább két Bokros-csomag terheivel növekedtek. Ez aligha feledhető! A téves prognózis negatív következményeit a kormány is felismerte, és a többleteket igyekezett is visszaosztani, ám ez olyan újraelosztási gyakorlatot élesztett fel, amelyet annak idején éppen a rendszerváltók kívántak megszüntetni. A magánszemélyek helyzetén az ilyen visszaosztás vajmi keveset javít. Ma száz forint munkavállalói bér a munkáltatóknak átlagosan 148 forint összköltséget jelent (ezért, ahol lehet, „takarékos” elszámolási technikát alkalmaznak). A munkabérből átlagosan 65 forint kerül kifizetésre, és a munkavállalónak ebből a „nettó” összegből kell megvásárolnia – 25, illetve 12 százalékos áfa-tartalommal – a létfenntartáshoz szükséges termékeket és szolgáltatásokat. S az áfa már olyan végső teher, ami nem áthárítható! A ciklus során többször napirendre került kulcsainak mérséklése, ám ez is elmaradt.
Vállalkozások hátrányban
A mögöttünk hagyott években majd’ duplájára emelkedett a helyi közterhek súlya. Nőtt az adóztató önkormányzatok száma, és a helyi adók mértéke közelebb került a törvényben meghatározott plafonhoz. Nem az önkormányzatok mohósága miatt, hanem azért, mert a költségvetés az „adóerő-potenciál” számítási módjának bevezetésével és az állami juttatások lebegtetésével kikényszeríti a helyi adóztatást – anélkül, hogy a központi adók mérséklődnének.
Az 1998-as program és a kormányfői megnyilatkozások egyszerűsített adóeljárást (egyoldalas bevallási nyomtatványokat!), átláthatóbb adózási folyamatot ígértek a vállalkozói adó- és járulékterhek jelentős mérséklése mellett. A tények az ígéretekhez képest – finoman fogalmazva – ellentmondásosak.
A vállalkozások jelenét és jövőjét jótékonyan érinti a nyereség első tízmilliójának (utóbb 30 milliójának) adóteher nélküli beruházási lehetősége. Ez az intézkedés azért fontos, mert egyfelől a nyereség kimutatására ösztönöz, másfelől a beruházásokkal a hazai gazdaság felzárkózási esélyei javulhatnak.
A gondok abból adódnak, hogy a terhek változatlanok maradtak, viszont a „játékszabályok” állandóan módosultak. A hazai foglalkoztatási helyzet alapvetően a közép- és kisvállalkozások gazdasági megfontolásaitól függ, csakhogy a közterhek között az élőmunka utáni fizetési kötelezettségek a legjelentősebbek. A munkáltatók által fizetendő tb-járulék több lépcsőben tíz százalékponttal mérséklődött (éppen feleannyival, mint ahogy ígérték), ám a biztosítási jogviszonyt nem érintő egészségügyi hozzájárulás emelkedett, a járulékkötelezettségeket kiterjesztették, és a minimálbérek erőltetett ütemű felzárkóztatása is növelte a terheket. A közép- és kisvállalkozások még ma is a gazdasági teljesítményüket messze meghaladó mértékben kényszerülnek a közterhek viselésére. A mögöttünk hagyott ciklus példa arra, miként lehet a közteherviselési jogcímek közötti arányokat úgy módosítani, hogy közben a terhek változatlanok maradjanak.
megrendelt vizsgálatok?
Ha valahol történt érdemi változás, akkor az adóigazgatásban. A jelentős létszámbővítés, az informatikai rendszer fejlesztése nemcsak a hivatalon belüli munkák elvégzését könnyíti, hanem az adóalanyok jobb kiszolgálását is segíti. A társadalombiztosítási járulékok beszedésének átvétele fontos előrelépés a közteherviselési rendszerek egységesítésének útján. Ugyanakkor az ellenőrzési munka ütemezését (az adóalanyok kiválasztását), és az új jogként beinduló nyomozati tevékenység súlypontjainak kijelölését gyakran árnyékolta be a politikai megrendelések gyanúja.
Választásokra készülünk. Felvetődhet egy újabb adóreform ígérete. Erre talán még most sem érettek a feltételek (a valóban reformértékű változásokat jobb volna az EU-csatlakozást követő időszakra halasztani), ám a közterhek mérséklésének gondolatával és a terhek arányosabb megosztásával egyet kell érteni. További követelmény a hazai szabályozás nemzetközi piaci környezethez igazítása, hogy a hazai vállalkozások a nemzetközi normák szerint készülhessenek a piaci verseny éleződésére. Azt és annyit érdemes ígérni, ami és amennyi a teljesítmények növelésére ösztönöz. A kilátások – enyhén szólva – ellentmondásosak. A gazdasági növekedés üteme fékeződni látszik, ha a költségvetés étvágya nem csökken, a közterheket alig-alig lehet mérsékelni. Az EU-csatlakozás „átállási” periódusában nem remélhetjük az adóadminisztráció lényeges egyszerűsödését, mint ahogy azzal is szembesülnünk kell, hogy a közbevételeknek a döntésre jogosult fórumok megkerülésével történő felhasználása nem nagyon javítja az adózási és a közmorált."
