Alant egy cikk a mai Nepszabadsagbol. Van akinek ez Amerika.

New Yorkba jár takarítani

NSZ • 2002. március 11. • Szerző: Magyar László

Törökbálint messze van

Nem lódítás és nem vicc: Lázár Éva hatvanöt éves törökbálinti asszony valóban az amerikai metropolisba jár takarítani. Természetesen nem úgy, mintha mondjuk Pesten tenné: reggel megyek, este jövök, hiszen gondoljunk csak a távolságra meg a több mint százezer forintba kerülő repülőjegyre. Ezért ő legalább hat hónapra „ruccan ki” minden évben.

1996 nyarán vágott neki először a nagy útnak, amit azóta már háromszor ismételt meg. Most kora tavasszal következik az ötödik „kiszállás”: azt tervezi, hogy ezúttal már két évet tölt az USA legnagyobb városában.

Ezernyi kérdés ötlik ilyenkor a riporter fejébe, az első és legkézenfekvőbb így hangzik: miért éppen Amerika? Miből, honnan támadt ez az ötlete?

– Egyedülálló, elvált asszony vagyok, három felnőtt gyerekkel, akik közül az egyik gyógyíthatatlan betegként élete végéig tartó ápolásra szorul. S bár nem segédmunkásként, hanem könyvesboltvezetőként mentem nyugdíjba, két érettségivel a tarsolyomban, mégis csak harminckilencezer forintot hoz a postás havonta. Tessék ebből kifizetni a gázfűtést, a villanyt, a biztosítást meg a többit, és megnézheti, mi marad belőle.

– Azért közelebb is lehetne söprögetni – vetem közbe.

– Itthon is takaríthatnék, mint a többi hasonló korú barátnőm teszi, hiszen hatvan fölött már nem kellünk más munkára. De örülhetnék, ha havi húszezret összesöpörnék, akárcsak az Ikarus egykori meósnője. Hát engedelmet...

A véletlen vezérelte az USA-ba. Volt egy beteg albérlője, akit – mivel Amerikába utazott – segítőkészen kikísért Ferihegyre. Ott, a reptéren ismert meg indulás előtt egy idős amerikás magyar férfit, aki már vagy másfél évtizede élt New Yorkban. Ő biztatta: jöjjön ki! Nem fog éhen halni, meglátja!

Hát nem is halt. A szorongással telt repülőút után (először ült repülőn) tudta meg, hogy sok magyar él a nagyvárosban. Az a bizonyos „ferihegyi” úr várta őt a Kennedy reptéren, aztán kézről kézre adták, így az sem okozott nagy gondot, hogy egy kukkot sem tudott angolul. Mindenkinek megtetszett a bátorsága.

Több-kevesebb hányattatás után egy magyar házaspár panziójában kötött ki, ahol többnyire a Malév utazószemélyzetének tagjai szálltak meg. S mintha házvezetőnőnek nevezték volna ki, a kis hotel tisztántartása, a vendégek fogadása meg a vacsorafőzés volt a gondja. S bár nem fizettek a munkájáért (viszont ehetett, ihatott, külön szobát kapott), mégis úgy köszönt el tőlük, hogy neki megérte. Már nem vadidegen számára ez a nagyváros, önbizalmat szerzett itt. Új magyar ismerősökre tett szert, szóval megalapozta a második New York-i útját.

A következő évben már külön lakást bérelt felesben egy másik magyarral, s onnan rajzott ki takarítani meg öregeket ápolni. Gályázásnak nevezi a munkáját, ezzel is jelezve: senki se gondolja, hogy a semmittevést is honorálják. Bizony sokszor megtörtént, hogy úgy kellett tisztába tenni a kilencvenen túli, magatehetetlen öreget, mintha csecsemő lett volna, de azt is vállalta. S nemcsak azért, mert megfizették, hanem azért is, mert bárhová ajánlották, megelőzte őt a jó híre. Sohasem volt olyan gondja, hogy nem lesz munkaalkalma.

– Most két évre megyek! – tér vissza a legújabb elhatározására. – Csodálkoznak persze az ismerősök, és azt kérdik, hát hogyan merem ezt megtenni ebben a korban. Ilyenkor már ez fáj, az fáj, hogy fogok én ott megélni? Erre én azt mondom: nekem még nem fáj semmim. Miért is kellene, hogy fájjon, ha az ember vigyáz magára?

– Mire megkopok, már újra itthon leszek. S ha csak annyit keresnék, hogy sok ajándékkal lephessem meg a gyerekeimet meg az unokáimat, akkor is jól járnék. Világot látok, s amíg távol vagyok, kiadhatom a lakásomat. És közben kamatozik a nyugdíjam.

Bár Lázár Éva amolyan amerikás magyarrá vált a kint töltött évek alatt, azért nem isteníti a pénzt, mint oly sokan, ott az óceán túlsó partján. Erről tanúskodik egyik versikéje (amikor honvágya van, verset farag), melyben önmérsékletre intette New York-i magyar férfi ismerősét. Szó szerint ekképpen: „Semmi más nem boldogít Téged, / Ágy, nő nélkülözhető, / Mindez csak ócska bóvli. / A lényeg, amiért élsz: gályázni halálig! / A mani, a pénz, hogy legyen mit kiszórni...”

Éva nem a költészetből él.