Kedves FOMA!

Ha még egyáltalán benézel ide! Őszinte örömmel töltött el, hogy megjelentél a "porondon", mert úgy gondolom, hogy csak a topic javára válhat a tény, hogy több "belső" egyén is elmondja a véleményét a kérdéssel kapcsolatban. Őszintén megmondva, nem igen van rá módunk, hogy ilyen dolgokról, ilyen nyíltan és ilyen mélyen beszéljünk magunk között. Tényleg sajnálom, hogy "tovább állsz"!

A "Nincs kivétel!" csak a privát véleményem és közel sincs így. Némi cikizésnek szántam. Elnézést, ha erős volt! Természetesen magamra is érvényesnek érzem a dolgot, ami valóban nem teljesíthetetlen. Ne feledjük, egy katona külső megjelenésével kapcsolatban is vannak társadalmi elvárások és elsőként talán éppen a "fizimiskánk" alapján ítélik meg rajtunk keresztül a MH-t!

A másik ide vonatkozó "tézisem", hogy az az ember (nem feltétlenül katona!), aki fizikailag karban tartja magát, az a pszichés megterheléseket is jobban bírja. Azért pedig nem kell a szomszédba mennie egy katonának! A rendszeres sport személyiségfejlesztő és -szintentartó hatását már sokkal korábban, sokkal okosabb emberek is megállapították.

Az egyetlen szépséghibája a dolognak éppen az, amit Te mondtál: "Mo-n még nagyon sokat kell változnia a szemléletnek". Ez az a szemléletváltás, ami nélkül nehéz előrelépni bármilyen téren is. A régi szemléletmód, a régi beidegződések és megszokások komoly akadályát jelentik a reformnak. Ez a maga módján talán természetes, de mentség nem lehet.

Az egyik szlovén kollégám elmesélte, hogy náluk mit tettek ennek az akadálynak a leküzdésére ők. Előrebocsátom, hogy Szlovénia helyzete teljesen más, mint a miénk!!!! A függetlenségük elnyerése után egy "rakás" fiatal tisztet küldtek ki tanulni nyugatra: főhadnagyokat, századosokat, max. őrnagyokat. három év múlva, amikor ezek az emberek már visszajöttek és ismét szolgálatba álltak, minden (minden!?) katonatisztet őrnagyi rendfokozat fölött - tisztességes végkielégítéssel - nyugállományba helyeztek! Elég nehezen hihető a történet, de a kolléga így mesélte. Természetesen voltak zökkenők: minden iskolai végzettség ellenére a fiatal vezetőknek hiányzott az "élettapasztalata" a "nagy" feladatok megoldásához. Újabb két év elteltével viszont egy szellemileg megújult és felfrissült hadserege lett a délnyugati szomszédainknak. Én úgy gondolom, hogy a mi esetünkben ez nem lett volna járható út, de elgondolkoztató a gondolatmenet!!!

Szia IAF!

Remélem, hogy Transport az új héttel majd részletesen elmagyarázza a "harckocsi áthelyezési" téma szakmai részleteit. Addig csak némi saját meglátás a dolgokhoz:

IAF: "Van valami rendszeres ertekezlet, ahol a helyorseg vezetese osszeul? Mondjuk ott
elohozza a problemat. Valaki felveti, hogy kerjenek egy masik tankot valahonnan, hatha van. Kideritik a HM-en keresztul hogy hol van egy tank, kapcsolatba lepnek veluk, az ottani "menedzsment" pedig osszedugja a fejet es vegul odaadjak. A papirokat a ket helyorseg
vezetoje irja ala."

Természetesen vannak különböző szintű értekezletek az alakulatoknál (bőven! - ez is elég sok időt elvesz az effektív munkától, de valamilyen mértékben szükséges is!)
A haditechnikai eszközök áthelyezését egyik alakulattól (Nem igazán helyőrségekről szoktunk beszélni, hanem inkább "alakulatokról", amelyek viszonylagos önállóságot élvező szervezeti egységek) a másikhoz (Pld: dd-tól dd-hoz) nem a dd-k vezetői döntik el. A mi "nagyvállalatunk maga a MH. Olyan igen ritkán szokott előfordulni, hogy egyik alakulat a másiknak csak azért ad "kölcsönbe" egy vagy több harckocsit, mert ott sok a meghibásodás.

Egy haditechnikai eszköz kölcsönzésének nem csak jogi, de némi "pszichés" következményei is vannak. Minden eszköznek "egyénisége" van. (Te például milyen érzéssel kölcsönöznéd ki az Általad üzemeltetett és féltve vigyázott vállalati autódat fél évre egy ismerős kollégádnak, tudván, hogy arra még később neked is nagy szükséged lesz és még egy jó ideig nem fogsz helyette később sem újat kapni, miközben biztos lehetsz benne, hogy a kollégád jobban fogja strapálni és közel sem biztos, hogy annyira fog rá vigyázni, mint Te?) A seregben minden eszköznek van "személyes gazdája". A "gazda" és "tulajdona" között elméletileg van némi "lelki kapcsolat" is. Ráadásul egy hadi-technikai eszköz állapotától "elvileg" az életed is függhet, ezért nem árt, ha vigyázol rá, karban tartod, előírásszerűen üzemelteted, stb. Sajnos az általános tapasztalat szerint a "kényszer kölcsönbe adott" eszközöket a másik fél nem igazán becsüli meg. A Te példádat alapul véve: tudja, hogy fél év múlva ő visszakapja az övét, addig meg kipróbálja, hogy mit is bír a Tiéd! Rövidre zárva: A "kölcsönzésnek" elég sok nehézsége van. Nem vagyok a híve.

Ha egy meghibásodott eszközt az adott alakulat nem képes önerőből javítani, akkor "beutaltatja" azt az erre kijelölt központi javító szervhez, ahonnan javítás után ugyanazt az eszközt kapja vissza. Addig ez az eszköz gyakorlatilag hiányként jelentkezik az alakulatnál és mint "javításban lévő" szerepel a nyilvántartásokban. Ha az eszköz nem javítható, akkor szintén egy központi "tartalékból" kap pótlást a küldő alakulat. Hogy ezt ki dönti el? Fogalmam sincs a jelenlegi helyzetről, mert a közelmúltban bekövetkezett szervezeti változások miatt a döntési struktúra is megváltozott, ami előttem egyelőre nem ismert. Csak feltételezni tudom, hogy valahol haderőnemi szinten (Pld: szárazföldi csapatok parancsnoksága) születhet a döntés ha nem éppen minisztériumi szinten.)

Az egyes alakulatoknak, un. állománytábla szerint, pontosan meghatározott számú és típusú eszközeik vannak. A dd.pk-nak nem áll jogkörében dönteni ezen eszközök "kölcsönzéséről".

Meghatározott idő után (pld. meghatározott maximális futási, használati és üzemidő-normák lejártával) az eszközök kivonásra kerülnek a rendszerből. Ez is az előzőhöz hasonlóan, központilag kerül koordinálásra. A lényeg, hogy egy alakulatnál egyszerre ne lépjen fel túl nagy hiány, mert az akár a működőképességét is veszélyeztetheti. A koordináció érdekében pontos nyilvántartásokat kell vezetni az eszközök üzemeltetéséről. Ezen nyilvántartások eredményeit meghatározott időszakonként fel kell terjeszteni a felettes szerv felé, hogy folyamatosan lássák, miként áll a helyzet és időben tudják tervezni az "eszközcserét". Ez tényleg csak nagyvonalakban, mert nem vagyok a téma kompetens személye. Ebből engem a nyilvántartások nem kis időt igénylő nyilvántartása érintett elsősorban, illetve az eszközök leadásához történő előkészítése illetve az új eszközök átvétele.

Azért olyanra is volt precedens a pályafutásom során, hogy a már öregnek számító eszközeink központi leadása után egy másik alakulattól kaptunk fiatalabb eszközt pótlásként, amely helyett viszont ő kapott a "központi keretből" vadonatúj pótlást. Ennek valószínűleg az lehetett a logikus magyarázata, hogy összességében nekünk megfelelt egy még közel sem "öreg", de már használt eszköz, mert a többi eszközünk átlagban még rendelkezett tisztességes "üzemeltetési tartalékkal", míg az adott alakulatnál jobban kellett javítani az eszközök "átlagéletkorát". Egy ilyen leadás és átvétel mindig nagy "hajcihőt" jelentett és nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé! Nem tudtam például megérteni, hogy egy bontásra ítélt eszközt miért kellett leadás előtt nagy-nagy energiával szinte teljesen "újszerű" állapotba hoznunk, amikor a "leadás után egy héttel szétvágták" az eszközt.

Olyan is előfordult, hogy felszámolásra kerülő más alakulatok eszközeit nem a központi bázison raktározták, hanem megkaptuk őket "állományfeleslegbe", ami annyit tett, hogy ideiglenesen mi használtuk őket. Aztán egyszer csak jött egy parancs és le kellett adni ezeket eszközöket és maradt az állománytáblának megfelelő eszközeink.

Korábbi tapasztalataim szerint a gl. alakulatoknál a dd.pk. volt a legkisebb személy, aki bizonyos anyagi keretek (pénz) felett dönthetett. A haditechnikai eszközökkel "végrehajtott fenti manőverek" viszont meghaladták a hatáskörét. (Pénzügyi döntésekről főleg ne kérdezz! Abszolút inkopetens vagyok a témában!)

"Igen kivancsi vagyok. Arra is tekintettel hogy mit jogosult alairni es mit nem. Meg hogy
mennyire vonja be a beosztottait magaba a dontesbe (velemeny, stb). Gondolom mint akarmelyik ceg vezetese, vagy nem?"

Biztosan. Nekem meg a civil cégek vezetését kéne jobban ismernem. De maradjak a saját "kaptafámnál"! Katonai döntéshozatal általánosságban: A főnök annyira vonja be a beosztottjait a döntésbe, amennyire akarja. Személyiségfüggő a dolog. Én híve vagyok az alárendeltek bevonásának és döntési szabadságának, mert ha valóban felkészült a beosztására az illető, akkor ez effektívebb munkához vezethet. Valahol ez lenne az egyik lényeges eleme a feladatorientált vezetésnek is. (Ha végre az erről szóló tervezett tanulmányomat írnám és nem ezt a hozzászólást, akkor talán el is tudnám küldeni Neked!)

Úgy gondolom, hogy a legtöbb vezető nem "polihisztor", miközben a jó döntéshez sok szakismeretre van szükség. A nagyobb katonai szervezetek vezetésére ezért ún. törzseket hoznak létre, amelyek tevékenységét az ún. törzsfőnök koordinálja. (Itt most ne sziú, vagy apacs mintára felépülő törzseket képzeljen senki!) A törzs feladata a pk. döntésének előkészítése, magyarul a pk. segítése a minél jobb és megalapozottabb döntés meghozatalában. A katonai törzseket különböző vezetési területekre tagolják az általánosságban szükséges szakismeretek alapján. Ezek általában a következők: személyügy, felderítés és biztonság, koordináció és tervezés, logisztika és információ közvetítés - híradás. Minél nagyobb egy katonai szervezet, annál inkább tovább tagozódnak ezek a vezetési területek is. Egy bizonyos szint felett, bizonyos helyzetekben a különböző vezetési területekből "adhoc" munkacsoportok alakulnak részdöntések előkészítésére. Azt, hogy a parancsnok mennyire folyik bele a döntés-előkészítő folyamat részleteibe, hadserege és személyisége válogatja. Egy dolognak viszont mindenhol érvényesülnie kellene: A parancsnok szakkérdésekben ne akarjon okosabb lenni a szakértő beosztottjainál! Az persze előfordulhat, hogy a szakértők olyan elemzéseket szállítanak, amelyek valahol ütköznek egymással. Ilyenkor kell a parancsnoknak "döntőbíróként" a fő cél szem előtt tartásával eldöntenie, hogy melyik véleményt ítéli fontosabbnak és melyik vélemény elvetésének rizikóját vállalja fel. Ez nem könnyű feladat és Clausewitz szerint születni kell rá, mert olyan mint a művészet: nem elég a tudás és a tapasztalat, "megérzés" is kell hozzá. (Valami ilyesmit takarna "hadművészet" szavunk is!?)

Minden szintű katonai parancsnok egyszemélyben felel a vezetésére bízott katonai szervezet eredményes tevékenységéért. (Erkölcsileg és anyagilag felel mindazért, amit ennek érdekében megtett, vagy megtenni elmulasztott! - a katonák "kedvenc" mondata!!!!)

Ennek ellenére milliószor előfordul, hogy átnyúlnak a feje felett és olyanokért kell aztán tartania a hátát, amiért valójában nem is ő hibáztatható, hanem a felettese, aki olyan utasítást (nálunk parancs, ami azért jogilag "némi" különbséget hordoz magában!) adott, amely nem végrehajtható az általa biztosított (jelen esetben éppen nem biztosított!) feltételek mellett, noha ez utóbbiakat a megszabott feladathoz kellett volna igazítania. Ennek az alapelvnek a fontosságát és következetes betartását is meg kell még tanulnunk!!!

Példa: Egy századparancsnok ne nyúljon át a szakaszparancsnokai feje fölött és ne hozzon olyan döntéseket, amelyekkel azok nem értenek egyet. Ez alól kivétel az, amikor a század érdekei megkövetelik a beavatkozást. Ilyen lehet például a katonák szabadságolása és egyéb "szabadidős járandóságai". Ne a századparancsnok döntse el, hogy melyik katona mikor megy szabadságra. A századparancsnok követelje meg a szakaszparancsnokaitól, hogy azok tartsák be az erre vonatkozó előírásokat és adják le neki a javaslataikat. Ez úgy működik a továbbiakban "lefelé", hogy a szakaszparancsnok is ugyanezt teszi a rajparancsnokkal, aki tulajdonképpen a legalacsonyabb szintű katonai vezető és elméletileg ismeri minden beosztottja (kb. 7-10 fő) minden kínját - baját és a leginkább kell hogy képes legyen annak mérlegelésére, hogy kinek mikor is szükséges, hogy szabadságra menjen. Ezáltal a "baka" érzi, hogy a közvetlen főnöke a rajparancsnok, az érzi, hogy az ő közvetlen főnöke a szakaszparancsnok, az pedig érzi, hogy a közvetlen főnöke a századparancsnok. Mi történik, ha a századparancsnok egyszemélyben dönt a szabadságokról? A "baka" le fogja tolni a rajparancsnokot, az pedig a szakaszparancsnokot, mert nem érzik annak az "irányító és szervezői hatalmát". Ezzel azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a hatáskörökön keresztüli "átnyúlásoknak" milyen romboló hatása lehet az alárendelt vezetők beosztottjaik előtti tekintélyére.

A közvetlen alárendeltek döntésbe történő bevonása a feladatorientált vezetés elvei szerint azért is effektívebb, mert bizonyos részletekkel a "főnök" objektív okoknál fogva sem lehet tisztában. Például nem ismerhet 80-100 embert olyan mélységig, mint az alatta álló vezető a maga 20-30 emberét. De ez így van más területen is, nem csak "személyügyi" vonatkozásban.

Ezek a részletek, amelyek általában valahol mindig visszavezethetőek a helyre, időre, erőre és információra, döntőek a siker szempontjából. Páldául a harcvezetésben egy dd.pk. ne akarja meghatározni, hogy a zászlóaljparancsnoka hogy fogja felépíteni a zászlóalja harcrendjét, mert a zpk. részletesebben ismeri a zászlóalja előtt álló terepet, a saját századait és azok képességeit, esetleg frissebbek is a felderítési adatai a szemben álló ellenségről, mint a dd.pk-nak, stb. (Ugyanúgy, mint a törzsek szakértői véleményét se kérdőjelezze meg, mert a szakértők azért szakértők, mert az adott szakterületet alaposan ismerik!)

Az alárendeltek döntési folyamatba történő bevonása az én felfogásom szerint azt is jelenti, hogy a maguk szintjén megadom számukra a döntési és cselekvési szabadságot. Az én feladatom úgy koordinálni a tevékenységüket, hogy sikereikkel előlendítsék az "én" célom elérését. A koordináció a gyakorlatban bizonyos korlátok megszabását jelenti, ami szükséges ahhoz, hogy mindenki "egy irányba húzzon". A harcvezetésben például ilyen kitételek az alárendelt kötelékek közötti sávhatárok, az általuk elérendő célok és a tevékenységeik időbeni összehangolása, stb; amit az együttműködés megszervezésének is szoktunk nevezni.

Mára talán ennyi elég lesz!

Üdv: Hamburger