Az előbb sem dühből, hanem inkább olyan "fájdalom"-féléből odavetett félmondat volt. A düh nem szabad, hogy együtt járjon a sport szeretetével. Ha így van, az már régen rossz. Bennem az kelt mindig rossz érzést az ilyenek után, hogy van annyi szemét és mocsok ebben a világban, miért kell akkor még a kellemes izgalmakat és élményeket is elrontani szitokkal és mocsokkal. Teljesen (na jó, nem 100%-ig teljesen), de mindegy, hogy nyer vagy veszít a csapatunk. Ettől még felkel minden nap a nap, és le is nyugszik; folytatódnak a hétköznapjaink. A lényeg, hogy legyünk ott, vegyünk benne részt, örüljünk vagy sírjunk együtt a végén. De ne engedjük beférkőzni az egyéb indulatokat és agresszivitást. Egyetértésed megtisztelő.