Ismét kutyaszorítóban a felvidéki magyarság
2002. február 15. (4. oldal)

Stefka István
Duray: Hornék kampányszerűen kötötték meg az alapszerződést

Az MSZP és az SZDSZ státustörvénnyel kapcsolatos kampánypolitizálása az egész Kárpát-medence számára káros – állítja Duray Miklós, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának ügyvezető alelnöke. A politikus szerint ezek a pártok az Orbán-kormány elleni hadjáratban a határon túli magyarságot „ágyútöltelékként” használják fel.
Szlovákiában most ugyanolyan „kutyaszorító” alakult ki, mint húsz évvel ezelőtt?
– Nem ugyanolyan, de ugyanazok a szándékok irányítják. Ahhoz az időszakhoz képest, amikor megírtam Kutyaszorító címmel a két könyvemet, csak a struktúra változott. Nem azt mondom, hogy nem lett tarkább, de az is igaz, hogy a szlovák közvélemény közel ötven százaléka fogékony a magyarellenességre.
– Látható, hogy nem egységes a szlovák társadalom álláspontja a kedvezménytörvénnyel kapcsolatosan: a szlovák értelmiség egy része például a napokban tiltakozott a magyar nemzetiségű polgárok esetleges megkülönböztetése ellen.
– Többek között egyetemi professzorok, híres színészek tiltakozásáról van szó, ez tiszteletre méltó dolog, de a politikai befolyása kicsi. Tény viszont, hogy a politikai nyilatkozatot, amit a parlament külügyi bizottsága adott ki a kedvezménytörvény ellen, elfogadta a képviselők többsége és csak a magyar képviselők szavaztak ellene. Meg kell jegyezni, még ketten tartózkodtak.
– Az MSZP és az SZDSZ szerint a kedvezménytörvénynek szerepe van abban, hogy Szlovákiában a viszonylagos nyugalom után ismét erősödnek a nacionalista hangok.
– Nem a magyarországi ellenzék váltotta ki a szlovákiai ellenkezést, de a kettő között van öszszefüggés. A szlovákiai politikai magatartás a státustörvénnyel szemben erőt tud meríteni abból, hogy az MSZP és az SZDSZ olyan hangot üt meg Magyarországon, amelyek összecsengenek a szlovákiai véleménnyel.
– A magyar baloldal „súg” a szlovák baloldalnak?
– Lehet, hogy közvetlenül is súgnak, de azt, amit mondanak Magyarországon a kormány ellenzékeként, itt Szlovákiában mindenképpen fel tudják használni. Nyomon követhető, hogy február elején, amikor Kovács László és Medgyessy Péter szocialista politikusok sajtótájékoztatót tartottak, elhangzott egy mondat, körülbelül így: ,,…tuda-tosítani kellene, hogy Orbán Viktor nem a Kárpát-medence miniszterelnöke.” A következő nap ez a mondat pontosan így jelent meg Pozsonyban az egyik szlovák politikus érvelésében, de nem idézetként, hanem úgy, mintha saját maga találta volna ki. Amikor nemrégiben a szlovák parlamentben a külügyi bizottság nyilatkozattervezetéről folyt a vita, akkor egyértelműen viszszahallottuk azokat a szavakat, amiket a szabad demokrata Szent-Iványi István mondott éppen előző nap Budapesten a Parlamentben, miszerint ez az egész státustörvény csalásra épül, becsapják a határon túli magyarokat. Ez is beépült a szlovák képviselők érvelésébe, szinte egy az egyben. Nem véletlen, hogy egyes szlovák politikusok most azt hangoztatják, vissza kell térni a magyar–szlovák alapszerződés elveihez. Tudjuk, hogy ezt
a szerződést kampányszerűen Horn Gyuláék kötötték Me-
ciarékkal.
Ez a fajta politizálás káros egész Közép-Európa, pontosabban az egész Kárpát-medence számára. Leginkább mi szenvedünk tőle. A magyarországi baloldali ellenzék a státustörvény kapcsán egy olyan hadjáratot indított el a politikai kampány keretében az Orbán-kormány ellen, amelyben a fegyvert is, a puskaport is meg a lövedéket is belőlünk hasítja ki és minket használ fel ágyútöltelékként.
– A Kutyaszorító című könyvében írta: ön már tizenöt éves korában elhatározta, hogy a magyarság ügyéért fog élni. Mi a véleménye, a kedvezménytörvény hogyan befolyásolhatja a határon kívüli magyar anyanyelvű emberek sorsát? Mit jelent a határon túli magyarok számára? Pusztán egy magyarigazolványt?
– Mindent jelent. Az idősebbeknek ez szinte a biblia. 1920 óta gyötör bennünket az a gondolat, hogy mit lehet tenni államhatárokkal szétdarabolt nemzetünkkel. A két világháború között a revízió gondolata győzedelmeskedett, egy rövid ideig érvényesült is a gyakorlatban, de utána egy még nagyobb tragédia köszöntött ránk. A második világháború végén kiderült, hogy az az út, amelyen haladt a magyar politika, nem járható. A beilleszkedés mellett mindenkinek meggyőződése az is, hogy meg kellene maradni magyarnak, a kulturális identitást meg kell őrizni, a nemzet összetartozását életben kell tartani. Az a helyzet, ami bennünket körülvesz, ellentétes a mi meggyőződésünkkel. Ebben az ellentmondásban gyökeredzik valahol az a gondolat, ami elvezetett a státustörvény megfogalmazásához. Mondhatnánk azt is: nyolcvan évet kellett várni arra, hogy végre megszülessen az, ami nem irányul a szomszédos népek ellen, nincs ellentétben az európai felfogással, összhangban van a magyar nemzet általános akaratával, tiszteletben tartja a nemzetközi jog doktrínáját, s amellett egyfajta épülési lehetőséget biztosít nemcsak a magyarok számára, de a Kárpát-medencei népek számára is.
– Ön az első magyarigazolvány tulajdonosa. Emiatt olyan javaslat is született, hogy zárják ki a parlamentből. Megtörténhet ez?
– Nem történhet meg. A szlovák alkotmány és törvénykezés nem teszi lehetővé azt, hogy valakit politikai okokból megfoszszanak a képviselői mandátumától. De ők ezt akarják. Ez azt is mutatja, hogy egyes politikai erők nem jogállami bázison fogalmazzák meg óhajaikat, hanem a gyűlölet alapján. Ez elvezethet oda, hogy az őszi parlamenti választások után nem tudnak szalonképes kormányt alakítani, s mindez ronthatja Szlovákia integrációs esélyeit.
– Mit tapasztal, félnek az emberek a magyarigazolvány átvétele miatt?
– A félelem, ami kialakulhatott volna az ellenséges légkörben, nem jelent meg a magyarigazolványok kiváltásánál. Viszont egyfajta szorongás tapasztalható amiatt, hogy mi lesz ennek a magyarellenségnek a következménye. Mindenesetre a magyaroknak van miért félni, mert vannak keserves tapasztalataik a múltból és még élénken élnek bennük a benesi dekrétumok.

Csoóri: Trianon következményeit legfeljebb finomíthatjuk

A trianoni döntéssel elcsatolt magyarság a kommunizmus összeomlása után, virulás és megélénkülés helyett továbbra is épp az ellenkezőjét éli: zsugorodik, érzelmileg, gyakorlatilag örökös meghasonlásban él, s jövője a belátható idő távlatában az indiánokéra fog hasonlítani – mondta lapunknak adott interjújában Csoóri Sándor. Az író-politikus szerint elgondolkodtató, hogy Kovács László szocialista pártelnök szívesebben tárgyal Peter Weiss-szel, minthogy kiállna Durayék mellett.
Többen felidézték az elmúlt hetekben azt a politikai botrányt okozó előszót, amelyet 1983-ban írt Duray Miklós, felvidéki magyar politikus Kutyaszorító című könyve elé. Duray szlovákiai helyzetjelentése egyszemélyes lázadás volt, s az ön tanulmánya megsokszorozta ezt a lázadást. Duraynak ott börtön jutott, önnek szigorú szilencium. Nem lepődött meg a váratlan múltidézéstől?
– Nem illik bevallani, de örültem neki. Húsz év után némi elégtételt éreztem, hogy talán mégsem volt hiábavaló az a küzdelem, amelybe írói hivatásom miatt keveredtem, s ellenzéki barátaimmal együtt folytattam négy évtizeden át. Egyszer még talán az is kiderül, hogy az elmúlt tíz esztendő eseményeit, változásait nem kizárólag a demokrácia mikulásai hozták nekünk ajándékba, akadtak más cipekedők is. Ennyit a dolog személyes részéről. Persze rögtön hozzáteszem, a múltidézésből nem lett volna semmi, ha Duray Miklós nem kapja meg a magyar kormánytól azt a magas kitüntetést, amelyet kisebbségi politikusként három évtizedes ellenállásáért megkapott.
– A mostani írásokban nem- csak az emlékezés, hanem a nagyon is aktuális jelen is felismerhető.
– Jobb lett volna, ha az újságírók lehorgonyoznak a múltnál, és azt tisztázzák. Ugyanis Illyés egyik tanulmányában azt írja, hogy a múltat is teremteni kell. „Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják… Mert a rosszul elrendezett múlt, rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy; ködszerűen üti meg a tájat és az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség…”
– A magyar kedvezménytörvény azért született, hogy Trianon után valahogy rendezzük a múltat.
– Igen, de csak valahogy, mert ne szépítsük: vannak jóvátehetetlen dolgok, amelyeket nem lehet helyrehozni. A trianoni döntés ilyen. A következményeit legföljebb finomítani lehet. A demokrácia tagadhatatlanul ilyen finomító rendszer, de balgák maradnánk, ha azt hinnénk, hogy alapvető megoldásokat kínál. Egyedüli megoldások az autonómiák lennének, de a közép-európai demokráciák hallani se akarnak róluk. Hogy miért kevés a kisebbségi ügy kezelésére a demokrácia? Azért, mert a kisebbségi lét nem egyszerűen társadalmi probléma, mint ahogy a politikusok gondolják, hanem létfilozófiai gond. A kisebbségek – főként ha erőszakkal szakították el őket – valójában a senkiföldjén élnek az anyanemzet és a fölöttük uralkodó idegen állam kultúrája között. A trianoni döntéssel elcsatolt magyarság virulás és megélénkülés helyett épp az ellenkezőjét éli: zsugorodik, érzelmileg, gyakorlatilag örökös meghasonlásban él, s jövője a belátható idő távlatában az indiánokéra fog hasonlítani. Nem kell többé kitelepíteni, átszabni a lelkét, mert az úgynevezett szabadság közegében is porlad.
– Nem túl borúlátó vízió ez?
– Bevallom, voltam már jobb kedvű és bizakodó is, de a kedvezménytörvény körüli őrület lehangol. Aki csupán a politika felhőjátékaira figyel, azt rövidlátóvá teszik a fejlemények. A lényeget a történelemben való gondolkodás mutatja meg. Mit sugalltak kisebbségi ügyekben is a diktatúrák? Azt, hogy ne moccanjunk, fogjuk be a szánkat. És mit a demokráciák? Azt, hogy mondjuk, amit akarunk; beszéljünk szabadon, bátran az újságokban, a televíziókban, a parlamentben, vagyis minden kényes téma szalonképessé vált. A felszínen természetesen működik is a demokrácia, de a mélyben még mindig a fölmorzsolódás, az asszimiláció törvénye működik. Térjünk csak vissza Duray Miklóshoz. Tizenöt éves kamaszként egy lánynak esküvel fogadta, hogy életét a csehszlovákiai magyarok ügyének szenteli. Fogadalma 1968 után vált láthatóvá. Idestova harmincvalahány éve. Azóta volt börtönben kétszer is, ellenállását tovább folytatta, közben Szlovákia önállósult, autonóm nemzetté vált. Duray a történelem logikája szerint autonómiát szeretett volna kiharcolni a felvidéki magyarságnak is, és némi túlzással szólva ott tart mégis, ahol harminc éve tartott.
– A politikusok zöme parlamenti küzdelemről beszél. Ön pedig történelmi mélypontra utal.
– A magyarországi ellenzék viselkedését látva nem túlzás mélypontot emlegetni. Emlékszem arra az időre, amikor Duray Miklóst a szlovák belügy is figyelte és a magyar is. Most a magyarországi ellenzék átkozza a szlovákiai kormánypárttal együtt. Nem különös ez? Elveink fönntartása mellett én korábban mindig szót tudtam váltani Horn Gyulával. 1989-ben külügyminiszterként többször kért tőlem tanácsot nemzetiségi ügyekben. Tőlem, a megbélyegzett ellenzékitől. És meg is fogadta, amit mondtam neki. Most elképedve olvasom, amit Durayról mond: „Régóta nem foglalkozom Durayval, szeretném, ha nem foglalkozna a magyar belügyekkel, ő nem magyar állampolgár, nem itt fizeti az adóját…” Önkéntelenül az villan eszembe, hogy ha valamilyen balszerencse folytán Horn Gyula jut olyan kisebbségi helyzetbe, mint Duray, a magyar nemzet tagjaként neki ugyanúgy kellett volna viselkednie, ahogyan most Duray viselkedik. Ellenállni a szlovák „vadhazafiaknak”.
Mióta Duray él, bizonyos értelemben áldozat. A moralisták szerint igazuk általában azoknak van, többnyire azoknak az áldozatoknak, akiknek sose volt lehetőségük igazságtalanságot elkövetni az őket elnyomókkal. Hogyan lehet, hogy a mai magyar ellenzék azokkal tart, akik sorra követik el az igazságtalanságot a nekik kiszolgáltatottakkal? Hogyan illeszthető be a magyar történelembe, hogy Kovács László szocialista pártelnök úr – innen vagy túl a rokonszenven – inkább Peter Weiss-szel tárgyal szívesebben, minthogy Durayék igazát védené nyíltan.