Minden relatív gondolatod
ott kapaszkodik a semmibe,
ahol már a semmi sem látszik,
két kézzel szorítod görcsösen,
markodba röhögő semmitmondó
alakok hadakoznak az igazságért,
s hiába lobogtatod fehér kendődet,
besároz mindent a szennyes gondolat,
tengernyi mocsok fakad,
ha kinyitják szájukat azok;
a gazok gazellaléptekkel vonaglanak
té s tova, hova nem törtet csörtetve
csőre töltött történelem sem,
szajkózva hamis igéket klónozzák
magukat elénk, hogy ráébresszenek,
milyen undorító a lét, ha nem látszunk ki
a ránk vetett háló alól, s széttaposott kávéscsészénk darabjait tovarugdossa
a beteg gondolat, s te csak állsz,
felhőket zokogsz, s szeretnéd tudni,
hogy minden relatív,
s talán ők is emberek...