Isten szőke báránya
Egyszer mindenkinek meg kell halnia, ezt ő is tudta, de azért szerette
volna, ha később történik, és persze kevésbé fájdalmasan. Tudta, hogy az
isten majd a mennyországba emeli, mint híveit általában, és hogy az a
lét csodálatos lesz, az, amit egész életében megérdemelt; mégis élvezte
az életet, hogy ez a földhözragadt világ csak azért létezett, hogy az ő
kedvét szolgálja. Maradt volna még, annyi jó ötlete lett volna arra,
hogy élvezze még kicsit, de így alakult, és megadta magát az egyáltalán
nem kellemes érzésnek, hörgése lassan elcsendesült, majd egy utolsó,
görcsös rándulással a világ elfeketedett szemei előtt, és meghalt.
"Undorítóan keserű" - gondolta elsőnek. "Ki kellene nyitnom a szemem" -
volt a második gondolata, de valahogy nem igazán sikerült. Mozogni
próbált, de nem történt semmi, így hát feküdt - legalábbis gondolta,
hogy fekszik, és várt.
- Gyere! - mondta valaki, és a fény berobbant elméjébe. Kékes, tompa
fény, mint a kristálytiszta hegyi levegő. Körülnézve egy
épületszerűségben volt, vagy legalábbis hatalmas felületek határolták be
a teret, amit látott. Nagy, felfelé semmibe vesző falak, és homályos
padló, és... lenézett, de nem látta a lábait. Fel akarta emelni kezét
szemei elé, de nem történt semmi, és lassan még az ő korlátolt világában
is felderengett, hogy ez a világ valami más, valami érthetetlen.
Haladtak eközben előre, egy nagy, szomszédos terembe, aminek végén
emberszerű, ragyogó-vibráló alakok voltak, akik rá vártak. Kísérője (aki
egy tompán fénylő férfinek látszott) megállt, de ő továbbhaladt
akaratlanul és érthetetlenül a szoba végében várakozók felé. Egy nagy
kőasztalnak látszó tárgy előtt állt meg, melyet messziről nem is látott,
mert beleolvadt krétafehér színével a tompán fénylő fehér falakba.
Csend volt. Igen, gondolta, meghaltam, és ez itt az isten ítélőszéke, és
haladok a mennyország felé!
- Majdnem. - mondta az egyik alak. - Mi vagyunk isten, és valóban el
kellett döntenünk, hogy mi legyen a sorsod. Igazad volt, mikor életedben
azt hitted: tetteid határozzák meg, mi lesz veled halálod után.
Megmérettettél, és eldöntetett a sorsod.
A szőke elmosolyodott. Igen, mégis igaza volt. A sok ostoba, jól
megjárják.
- Azonban - folytatta az alak - abban tévedtél, hogy a világ körülötted
forog, és hogy az, hogy azt teszed ami neked jó, az egyben helyes is.
Nem volt az. Értéktelen lélek vagy. A helyed a pokol, vagy legalábbis
amit te annak nevezel. Kijuthatsz akkor, ha minden bűnöd megbocsátatott,
de ez már nem tőlünk függ, hanem azoktól, akik ellen bűnöket követtél
el. Sokan vannak, és lehet, hogy sokáig nem bocsátanak meg. De ki fogod
várni.
Az alak intett, és ő úgy érezte, mintha az egész világ rászakadna.
Zuhant, pedig semmi nem változott, állt a terem közepén, és az alakok
elfordultak tőle. Kiáltani akart, döbbenten, magyarázkodni, elmondani,
hogy szerinte ez volt a helyes, hogy minden, amit tett, a Hitével
egyeztetve tette... de senki nem törődött vele többet. Lassan kisiklott
a teremből, egy sötétebb folyosón át haladt, sokáig, és egy hatalmas
méhkaptárhoz hasonló, végtelenül magas fal elé jutott, melyen
barlangszerű lyukak tátongtak. Tudta, melyik az övé, és
belépett-lebegett oda, és megállt a lyuk közepén.
Tudta, ki tudja honnan: ez lesz az otthona mostantól sokáig, nagyon
sokáig. Egyedül fogja azt tenni, amit kiszabnak neki, és ha nagyritkán
valaki szól hozzá, az csak olyan lesz, akitől bocsánatot kellene
nyernie. De sejtette már, hogy a bocsánat messze még... Lesz ideje azon
gondolkoznia, hogy mit tett helytelenül, lesz ideje észrevenni azon
bűnöket, melyeket elkövetett, melyek számára addig csupán az élet
élvezetét, szórakozást jelentettek. Sok ideje lesz rá. Majdnem egy
örökkévalóság.
És tudta: nincs többé halál, mely megszabadíthatná a bűntudattól, a
magánytól, saját mocskos lelkétől. Elkezdődött új élete, pontosan az,
melyet megérdemelt.
