Kedves Siphersh!

"Minden szubjektív." - írod. Talán csak azt kellene észrevenned, hogy e kijelentésednek, amennyiben nem tart igényt valódi objektivitásra, az is lehetne az értelme, hogy "semmi sem szubjektív". Vagyis ha fenntartod ezt a kijelentésedet (amivel mellesleg burkoltan cáfolod is azt), akkor egyenlőségjelet teszel az állítás és tagadás, az igen és a nem közé. Így pedig a beszéd értelmét veszti. Ha kitartasz emellett, nem tudok az eredeti vitához csatlakozni.
Hadd idézzem Neked is be álláspontom bővebb kifejtését, hátha úgy világosabb lesz:

Ha az ember állít valamit, akkor feltételezi, hogy igaza van, és ebben bennfoglaltan feltételezi a feltétlent. Ezt még akkor is feltételezi, ha történetesen téved. Aki ugyanis valamit állít, meg van győződve, hogy amit mond, az úgy van, meg van tehát győződve, hogy másnak is így kell látnia, így kell megítélnie a dolgokat, feltételezi tehát, hogy van objektív, feltétlen igazság.
Aki valamit állít, feltételezi továbbá, még akkor is, ha állítása téves, az igazság és a tévedés teljes összeegyeztethetetlenségét, feltételezi tehát, azaz tudja, hogy az állítás és a tagadás között egy semmiképpen sem relativizálható különbség áll fenn. A beszéd mint az emberek közti érintkezés eszköze nem lenne lehetséges, ha ez a különbség nem létezne. Ha az igen és a nem nem zárják ki egymást, ha végeredményben ugyanazt jelenthetik, akkor semminek sincs jelentése. Ha állításunkban vagy tagadásunkban nem lenne a feltétlenség háttérileg jelen, ak-kor az ellentétes, egymást kizáró állítások végeredményben megférhetnének egymással.
Alapjában véve még a szkeptikus magatartás hátterében is az igazság feltétlen elismerése húzódik meg. Mert a kifejezetten vallott szkeptikus álláspont, amely szerint az ember képtelen arra, hogy megdönthetetlenül igaz ismereteket szerezzen, csak azért tűnhet ésszerűnek, mivel alapjában véve a feltétlen igazság iránti feltétlen tiszteletből fakad. Hiszen a szkeptikus azért utasítja el a feltétlenül igaz ismeret lehetőségét, mivel ezt ismereteink korlátozottságának mindig újra megélt fájdalmas tapasztalata folytán elérhetetlennek tartja. Ha ugyanis a szkeptikus (anélkül, hogy erről magának kifejezetten számot adna) nem feltételezné az igazság feltétlenségét, ha erről nem lenne a legmagasabb véleménye, ha azon a véleményen lenne, hogy végeredményben teljesen mindegy, ki mit mond, akkor számára semmi nehézséget sem jelentene egy, az igazság feltétlen igényével fellépő állítás felelőtlen megfogalmazása.
Az igazság feltétlensége persze – mint tudjuk – nem jelenti azt, hogy kifejezett állításaink nem lennének sokféleképpen relativizálhatók. Tudjuk, hogy kifejezetten megfogalmazott ismereteink mindig bizonyos értelemben elvontak, modellszerűek, és azt is tudjuk, hogy állításaink pontos értelme sok mindentől függ. De megint csak éppen a tény, hogy ezt fel tudjuk ismerni, az egyik legfontosabb érv az ismeretünkben meglévő feltétlenség mellett: a relatívnak mint relatívnak a felismerése szükségszerűen feltételezi a feltétlent, az abszolútot (azaz a feltétlen-nek kísérőjelenségként meglévő ismeretét).

Üdv:
Balázs