"Aki bevallja, hogy III./III.-as volt, az szintén tűnjön el a politikából."

Csurka István

Magyar szemmel

Alkotmányjogásznak lenni ma még nem apáról fiúra szálló hivatás, mert ezt, mint foglalkozást, csak az Alkotmánybíróság 1989–90-es felállítása hozta előtérbe. Előtte csak egyetemi stúdium volt, lehetett ez. Így tehát Halmai Gábor, a híres, és a balliberális sajtó által legtöbbet foglalkoztatott alkotmányjogász, a Soros Alapítvány mostani magyarországi vezetője, nyugodtan mondhatjuk, helytartója, nem örökölhette az apjától ezt a szép tudományt és elköteleződést az alkotmányos demokrácia iránt. Annál is inkább sem, mert az apja, Halmai Róbert sohasem volt alkotmányjogász, hanem kihallgatótiszt volt 1957-ben Kistarcsán. A kihallgatásom körülményeit már leírtam a Havi Magyar Fórumban folyó száraz regényem egyik előző fejezetében, de nem neveztem meg az ott hol fenyegetően, hol a barátságost játszva fellépő kihallgatót – akkor mi nemes egyszerűséggel csak ávósnak neveztük ezeket, meglehet telibe találva, de bizonyíthatatlanul. Akkor még a nevét sem tudtam természetesen, mert csak nekem, az őrzöttnek kellett bemutatkoznom. Gyakran, sokszor pofononként. Halmai Gábor (1951. okt. 2. Bp.) tehát hétéves volt akkor, amikor engem az apja Btk.-oktatásban részesített a kistarcsai internálótábor egy erre a célra berendezett helyiségében, és ez az ismétlődő oktatás abból állt, hogy igencsak kivégeznek, de megúszhatom életfogyttal is. Ha.
A szomorú történet további részleteit, benne az aláírás elvállalásával és magával az aláírással, már többször is megírtam. Először 1993-ban, amikor a Magyar Út Körök Mozgalmat alapítottam, és amikor ennek elnökévé történt megválasztásomkor kiálltam a nyilvánosság elé, és feltártam a múltamnak ezt a foltját, hogy tudják és döntsenek. Döntöttek. Megválasztottak, elhitték, hogy csak ennyit tettem, és aláírásom ellenére nem lettem ügynök. Később, amikor 1998-ban újra képviselő lettem, és az akkor már működő átvilágító bírák elé álltam, benyújtottam ezt az írást, amely megjelent a Magyar Fórumban, a saját lapomban, a testület ezt elfogadta és igazolta: nincs a birtokában még ennyi tény sem ügynökségem bizonyítására. Ha akartam volna, még ezt is letagadhattam volna, mert a beidézett volt ávósok, bocsánat! rendőrtisztek, akiknek az aláírása szerepel az aktáimon, vagy el sem jöttek, vagy nem is éltek már. Emlékezni rám, mint kuncsaftjukra végképp nem emlékeztek, mert az emlékezetünk márcsak ilyen. (Sokára jutok el a regényben eddig a részig, de ott azért érdekesebb lesz, noha a regény: száraz, dokumentumokra épül.) Tény, hogy egyik sem ismert fel, egyik sem vallott rám. A bírák tehát nem találtak érintettnek, különben, ha nem mondok le a képviselőségről, megjelentették volna az érintettségemet bizonyító dokumentumot a Magyar Közlönyben, és rándíthattam volna a vállamat én is, mint Horn Gyula és mások. (Na és?)
Természetesen Halmai Gábor apja, Halmai Róbert sem jött el, meglehet, már el is felejtette ötvenhetes karhatalmista, kihallgató, ellenforradalmár-üldöző múltját, és ha élt – ezt nem tudom –, azt a nyilván nem a legkisebb összegű nyugdíjat élvezte, amelyet karhatalmista, belügyes tiszt, kihallgató minőségében kezdett összegyűjteni. Fenyegetőző, az újra felállt rendszert nagy szenvedéllyel védő, de sokszor a reformert is játszó – emlékszem! – inkább intellektuális, mint brutális kihallgató volt. Később, nyugalmasabb idők következvén „C” vonalra helyezték. Így lett újságíró, majd a MUOSZ egyik vezetője. Volt az Esti Budapestnél vagy az Esti Hírlapnál, de nem sokat írt, inkább focizásokat szervezett, ami után a felfújt bőrt rúgó újságírók sörözni szoktak, ami közben sokat fecsegnek. Mígnem másféle bőr rugdosása után, amikor a bőr alatt vérömlenyek keletkeznek, nincsen ilyen jókedély. Akkor viszont a bőrrúgók maguk között isznak. És akkor nem is kell az értesülés a „C” vonalon. A jajgatás nem számít annak.
Mindezt és az alant következőket azért vagyok kénytelen most elmondani, mert Verebes István a Heti hetesben, „fekete maskarában, fekete szemüvegben leügynöközött, mégpedig a gyűlölettől szinte elfúlóan, amiből én a MIÉP számára rettentő előretörésére következtetek, de amit szó nélkül nem hagyhatok.
A Heti hetes a legnézettebb rejtjelesen politikai műsor, a kamera elé ültetett humoroskodók, akik közül eredeti humora, gyors észjárása csak Gálvölgyi Jánosnak van, a többiek megpróbálják idétlenkedéssel helyettesíteni a szellemességet, ami nem megy, vagy a szerkesztőség által előre gyártott poénszerűségeket mondják el, a saját viccükön előre röhögve, ami a legutolsó kabaréban is tilos. Szörnyű dilettantizmussal van leöntve a műsor. Viaskodnak a poénképtelenségükkel. Ritmusra bevágni csak Gálvölgyi tud. Nos, tehát a vidámkodásnak álcázott politikai alvilágiság, amely túlnyomólag a MIÉP-re és a kormányra, Orbán Viktor magánéletére volt és van kihegyezve, tekintettel arra, hogy egy úgynevezett magántelevízió műsora, és a készítői csak eseti megbízást kapnak, de magas díjat, nincs átvilágítva. A Heti hetes, az MSZP–SZDSZ csodafegyvere, nincs átvilágítva. A törvény lehetővé teszi a Verebes-, Havas-, etc.-féléknek, hogy átvilágítatlanul poénkodjanak másokon. Hej, pedig lenne nagy riadalom, nagy csend és szétrebbenés, ha netán ezeknek a heteknek, vagy közülük egyeseknek is számot kellene adniok fizetett ügynöki múltjukról. (Kíváncsi vagyok, hogyan osztják ki a szerepet, ki próbálkozik meg a válasszal, ott lesz-e az illető egyáltalán, vagy kiosztják a ’72 után született ifjúra, akit már nem kell átvilágítani.)
Mérhetetlen hatalom jelenik meg ebben a nevetőgépre kapcsolt műsorban. Amikor Verebes elmondta a rólam szóló rágalmat, a többiek annyira komor pofával ültek, lévén az állítás perképes, hogy a rendező is késve kapcsoltatta be a röhögőgépet, és így majdnem az jött ki, hogy a közönség nem vette a leügynöközést. Ha nem ülnek ennyire fanyalogva az át nem világítottak, akkor kaptam volna egy hatalmas kiröhögést is, és még inkább nézhetném elszálló választási esélyeim. Mert természetesen erről van szó, és ezt a médiatörvény megengedi, és a gyalázatot, a kirekesztést senki nem teszi szóvá, hiszen ez csak egy magyar emberrel, egy, a rendszerváltásban aktívan részt vett országgyűlési képviselővel történik, akit ugyanezek a Halmai–Verebes–Havas-körök – vajon most miért kurziváltam? – már régen antiszemitának minősítettek, és ugyebár az, akit ezek a körök egyszer valaminek, különösen az őket legjobban érdeklő, mert legjobban honorált antiszemita díszítő jelzővel illettek, az az is. Az ezt soha nem moshatja le. Nincs kegyelem, az ilyen akár hetedíziglen is antiszemita.
Szóba került ez a kérdés az öreg Halmaival is, 44 évvel ezelőtt Kistarcsán. Merthogy az én apám... Aki akkor még élt, jobboldali volt, és a bátyám, aki hat évet húzott le Gheorghiu Dej és Ceausescu alatt Romániában, a Duna-deltában, mégpedig 1956 után, holott nem csinált semmit, csak magyar volt és Csurka, akinek az öccsét, engem, internálták. Én ki, Kistarcsáról, ő be, a börtönbe, előbb Nagyváradon, aztán a Deltában. (És még mondják, hogy nincs közünk Erdélyhez? Csak az ávósaink közösek?) – Péter bátyám csendőrtiszt volt. Halmaiék nemcsak faggattak engem erről az internálótáborban, hanem vádként is felhozták. Milyen lehetek, vagyok én, ilyen apával, ilyen testvérrel? Megérdemeljük mi az életet? De most azért jó, hogy akkor ezt tették, mert ezért merem én most ifjú Halmai alkotmányjogász karrierjét apuka indulásához kötni, és azt feltételezni, hogy a Soros Alapítvány elnöki székéig egyenes út vezet a kihallgatószoba fenyegetőzésein, a „C” vonalas működésen, a sztár-alkotmányjogászi működésig, és végül a magasan honorált, pénzügyi hatalmat jelentő Soros Alapítványig, annak elnöki székéig. Tanulékony ember vagyok.
Megjegyzem: hasonlóan pártállamba, árulásba rohadt életpályát futott be az előző Soros-elnök, Vásárhelyi Miklós is. Véresszájú, halált követelő újságírója a negyvenes-ötvenes évek Szabad Népének, aztán reformkommunista, a Nagy Imre-per tárgyalásán töredelmesen bocsánatot kér a párttól, és kijövén a börtönből, különböző dramaturgiai szinekúrákban végigéli a Kádár–Aczél-korszakot, soha nem kell dolgoznia, és felneveli az SZDSZ-nek Vásárhelyi Máriát, aki azzal kürtöli tele a Nyugatot, hogy itthon, Magyarországon azzal fenyegetik: lámpaernyőt készítenek a bőréből, mint Auschwitzban.
Miért van az, hogy a Soros Alapítvány elnökei következetesen ilyen múltú családokból kerülnek ki? Miért, hogy ezek a körök ezzel a pénztömeggel rendelkezve, folyton-folyvást az antiszemiták kirekesztésére tesznek javaslatokat? Más probléma nincs? Mondjuk a jövedelemeloszlás? És ezeket az antiszemitázásokat a sajtójuk addig erősíti, hangosítja, habosítja, amíg valódi probléma nem lesz belőlük, és Nyugaton is el nem kezdik ugyanezt mondogatni. Mindig kéznél van egy ügyeletes szolgálattranszvesztita, azaz politikai és emberi átváltozóművész, aki tudja ugyan, hogy hazudik, de mondja, a többi pedig a maga átvilágítatlanságának biztos tudatában röhög rajta. Nem ez az idétlen röhécselés tölti be a magyar közéletet? Nem az ávóscsemeték, az át nem világítottak röhögnek a minimálbérért szorgoskodó magyarokon?
Fertőben élünk, és még ők vannak felháborodva, ha a temetőben is kifütyülik őket. Igen, ott ez nem ildomos, kétségtelen. Jöjjenek hát ki egy stadionba. Nem a Franzstadtba, és nem is Újpestre, hanem egy vidéki pályára, amit még nem adtak el. Üljenek fel egy villamosra. Csak úgy őrző-védő nélkül. De még az sem baj, ha az „Apró és Társa Magánnyomozó Betéti Társaság” alkalmazásában álló szakember vigyáz rájuk, mert ők ezt nagy szakértelemmel látják el. Tekintettel ifj. Apró Antal még a rendszerváltás utánra is átkopogtató titkosszolgálati múltjára, gyakorlottságára. Észrevétlenül őriznek bennünket. Csak akkor vesszük észre, hogy itt vannak és vigyáznak ránk, ha leantiszemitáztak bennünket. Hiszen ha tanultak valakitől őrzést-védést, kihallgatástant és egyéb apróságokat, nyilván az öreg Halmaitól is kellett tanulniok. Mester volt ő, később főnök, mint egy nagy futtató, a „C” vonal császára. Az ifjú Aprónak és az ifjú alkotmányjogásznak tehát jó dinasztikus iskolában volt része, és hát miért ne ők lennének a pénz urai, az alkotmány és az alkotmányosság őrei magyar hazánkban? Miért ne ők csodálkoznának legjobban, ha az istenverte nép, pontosabban annak szegény maradéka, rájuk kiált a temetőben? „Ez felháborító! Ez nem demokrácia!” De mikor volt az, apróságaim?
Csak a Kistarcsán gyakoroltat tekintsük hát a demokrácia mértékegységének, vagy azt is, hogy a Soros Alapítvány örökletesen ilyen apró-halmaiban hever, és fogadjuk el, hogy a magyar demokrácia egyetlen hiteles betéti társasága ez a Kistarcsán – persze elfogult ellenforradalmári szóhasználattal – csak egyszerűen ávósnak nevezett társaság lehet? Miért kell ezt nekünk eltűrnünk?
Kiket és meddig kell nekünk olyan magyarokat támogatnunk, akik ezek felett a tények felett mindig, következetesen szemet hunynak? Nem vagyunk mi egy nagy érzékcsalódás áldozatai? Mint amikor az ember egy nagy pofont kap és káprázik a szeme. Halmai nem pofozott meg soha. Ezzel csak a fia próbálkozik mostanában mint Soros-elnök és mint alkotmányjogász.
Egyébként ő már, az ifjú Halmai, fiatal kora óta, a rendszerváltás első idejétől kezdve futtatott szereplő. 1988-ban a Jurta Színházban szerveztünk egy alkotmányozási összejövetelt, amelyre akkor tudományos erőket is szerettünk volna megnyerni, de a párt letiltotta őket. Csak egy fiatal jogász merte akkor elvállalni a köztünk való szereplést, az ifjú Halmai. Meg voltam hatva, örültem, hogy ilyen bátor fiatalemberek is vannak köztünk. Mégis megkérdeztem egyik, berkekben jártasabb barátomat, hogy hogyan lehet ez, s milyen védelmet tudunk mi adni a bátor fickónak? Legyintett. Megnyugtatott, hogy nem kell, fedezve van. Aztán eljött az előadás napja, és kiállt a pódiumra az ifjú. Erősen hasonlít az apjára. Elég jó előadást tartott, de nekünk nem sikerült az alkotmányozó nemzetgyűlést összehívnunk, pedig ha azzal kezdődik a rendszerváltás, talán minden másként lett volna.
Meg kell hagyni, az ifjú Halmai már akkor tudott alkotmányul, mi meg még, lám, bennszülöttek, nem kihallgatók, most sem tudunk. Hogyan van ez?