Bár maga a film nem volt túl nagy durranás, épp csak vmi arcképvázlat-szerűség, több mozzanat is tetszett benne, pld. hallottam Kinget saját hangján beszélni. Nem tudtam róla, hogy az apjuk olyan korán otthagyta ôket. Nem tudtam, hogy tizenéves korában albumot készített arról az ámokfutóról, és arról sem, hogy az alkoholizmusa mellett keményen drogozott is. Tetszett, ahogy felidézte a Carrie abbagyásának, majd folytatásának történetét, és meglepett, milyen nyugodtan kommentálta, hogy elôbb-utóbb meg fog vakulni.

Valamivel alaposabb+hosszabb munka azért nem ártott volna, persze – gondolom – a film készítôinek hálásnak kell lenniük még azért is, hogy King egyáltalán szóba állt velük.