Gyökeres változás a magyarság életében 
A kormány és az antalli tizenötmillió ˇ A „lélekben érzés” mára már meghaladottá vált
augusztus 28. 1:00

Várhegyi Attila

"A nemzeti integrációt a jelenlegi kormány – Orbán Viktor miniszterelnök – fogalmazta programmá. A program főbb elemei viszont már Antall József kijelentésében is megjelentek, hogy „lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének érzi magát”. A tézis-antitézis dialektikája alapján azonban a program ősatyja nem Orbán Viktor és nem Antall József, hanem Kádár János volt. Kádár János nevéhez fűződik ugyanis a magyarság olyan mértékű dezintegrációja, amelyre Antall és Orbán logikus válasza a nemzeti integráció programja.

A Kádár-korszakban nemcsak tudatos nemzetpusztítás folyt, hanem egy tudatos nemzetépítés is. Egy új nemzet, a Kis-Magyarországhoz kötődő magyar államnemzet kiépítése. Egy olyan nemzet kiépítése, amely nem ismétli meg 1956-ot, amelyhez képest a szomszédos országokban élő magyarok idegenek. Egy „állítólag adófizető” közösséggé, amely számára érthetetlen, hogy milyen alapon járhat választójog a nyugati magyaroknak, amikor nem Magyarországon fizetnek adót. Egy olyan államnemzeté, amelynek sovinizmusa egyaránt irányul a „kéregető” határon túli magyarokra és „kívülről” a „mi” ügyeinkbe „beavatkozni” próbáló nyugati magyarokra.
...
Célunk az, hogy a Kádár-féle kis-magyar államnemzet olyan mértékben váljon nyitottá a számára „kívülállókra” – így a nyugati magyarokra és a Kárpát-medence magyarságára –, hogy szolidaritást vállaljon mindazokkal, akik erre igényt tartanak. A szolidaritás: közösségvállalás, amely egyesíti a tízmilliós, kis-magyar államnemzetet a 15 milliós magyar nemzettel. Ez a nemzeti integráció lelki síkja, lelki alapja.
 ...
A tizenötmillió magyar
Az anyaország lakossága tízmillió. A határon túli magyarság 3-3,5 millió. Összesen 13-13,5 millió, azaz még hiányzik kettő. A 15 milliós számban a világban szétszórva élő kétmillió is benne van. A magyarság tehát három, illetőleg négy nagyobb csoport: az anyaország; a „végek magyarsága”; és a világ magyarsága – amely legalább két másik csoportra bomlik: a nyugatiakra és a többiekre (mint a kazahsztáni magyarok). A nyugati magyarok és a többi szórvány helyzete annyira különböző, hogy nyugodtan két külön csoportként is szólhatunk róluk, bár a „többiek” elég kicsiny csoport.
A mai kormány teljes mértékben osztja az antalli hitvallásnak ezt az elemét, legfeljebb egy megjegyzést kell hozzáfűzni. A tizenötmillió, mint meghatározás, elnagyolt ahhoz, hogy a kettős identitásra választ adjon. Mi van például a magyarországi kisebbségekkel? Vagy mi van az izraeli magyar zsidókkal? Vagy a nyugati magyarok második-harmadik nemzedékével? Vagy azokkal a kitelepített svábokkal, akik máig valamilyen módon Magyarországgal azonosítják magukat? (Akik 1954-ben a darmstadti kultúrházban elkeseredetten zokogtak a rádiókészülék előtt, amiért a világbajnokság berni döntőjében Nyugat-Németország megverte Magyarországot.) A kettős identitás a világ magyarsága szempontjából is nagyon fontos, mert a második-harmadik nemzedék gyakran már kettős identitással rendelkezik. A kérdésre, hogy „hová teszszük” a kettős identitást, egyelőre csak a filozófiai válasz tisztázott, de a jövőben koncentrálni kell praktikus vonatkozásaira is. A filozófiai válasz az, hogy mindenkit elismerünk magyarnak, aki magát – legalább részben – annak tartja. Tehát, ha részükről ilyen igény mutatkozik, ők is a magyar nemzetpolitika alanyai lehetnek.
Az antalli kijelentés második eleme
Az igazi botrány annak idején ebből lett. Mert azt még csak-csak lenyelte a világ közvéleménye, hogy azok, akik ezt az ázsiai, „pogány” nyelvet beszélik Európa szívében, állampolgárságtól függetlenül egy közösséget alkotnak. De, hogy a magyar kormányfő az ő miniszterelnökük is legyen?! Ez nagy falat volt. Érthetően. A „miniszterelnökben” benne volt, hogy a magyarság olyan közösség, amelynek a léte politikai vonatkozásokat vet fel. Az összetartó erő nemcsak a közös nyelv, a pentaton ének és a csodaszarvas, hanem a magyar államiság hagyománya is. A magyarság nemcsak kultúrnemzet, hanem politikai jellegű közösség is. Ezt a felfogást a mai kormány változatlan formában örökölte az első demokratikus miniszterelnöktől.
Amin túlléptünk, a harmadik elem
A „lélekben” a „miniszterelnököt”, azaz a magyar nemzeti közösség politikai jellegét relativizálta. Visszavezette a kultúra, az érzelem síkjára. Előre kalkulált a felháborodással és előre választ is adott rá. Ez több volt diplomatikus óvatoskodásnál: a realitásokat figyelembe vevő politikai program volt. Azt jelentette, hogy a magyarság ugyan politikai jellegű közösség, de nem intézményes politikai közösség. Azt jelentette, hogy a magyar miniszterelnök morális kötelessége, de nem intézményesített kötelessége a határon túli magyarokkal és a nyugati magyarsággal azonosulni. Antall József azzal számolt, hogy a kilencvenes évek elején az intézményes politikai közösség megteremtése a Rubicon átlépése lett volna. Erre Antall – teljesen jogosan – még nem érezte elég erősnek Magyarországot.
Orbán Viktor azonban átlépte a Rubicont. Ma az egész nemzetpolitika az intézményesített tizenötmilliós nemzetközösség kiépítéséről szól. Az elmúlt négy év alatt ez három dologban konkretizálódott. A Máért megteremtésében, amellyel állandó, intézményesített politikai fórum jött létre; a státustörvény elfogadásában, amely személyre szóló jogi kapcsolatot eredményezett; végül annak meghirdetésében, hogy a Kárpát-medencén kívül szétszóródott, magyar állampolgárság nélküli magyaroknak meg kell adni az állampolgárságot. Ez azt jelenti, hogy minden magyar intézményes, személyre szóló kapcsolatba kerül (kerülhet, ha akar) a magyar állammal. Tehát többé nem lelki vállalás és nem érzések kérdése lesz, hogy mi köze van az ötmillióhoz a mindenkori magyar miniszterelnöknek: intézményesen köze lesz hozzájuk. Ettől persze jogi értelemben még nem lesz a miniszterelnökük, csak azoké, akik magyar állampolgársággal rendelkeznek. Különösen, ha a kormánypártoknak sikerül kiharcolniuk, hogy a nem Magyarországon tartózkodó magyar állampolgárok is választhassanak. A szomszédos országokban élő hárommillió azonban nem választja a miniszterelnököt, tehát közvetlenül nem lesz az ő miniszterelnökük. Orbán Viktor tehát több, mint lélekben és érzésekben, de kevesebb, mint jogilag minden magyar miniszterelnöke.
Ha megpróbálunk a „lélekben érzés” helyett új kifejezést keresni, akkor láthatjuk, gyökeresen megváltozott a magyarság helyzete. Ki gondolta volna a kilencvenes évek elején, hogy tíz éven belül a „lélekben érzés” szép, de meghaladott kategóriává válik? Ki gondolta volna, hogy a lelki integráció – a szolidaritás – alapjára intézményes integrációt építhetünk? És ki gondolta volna 20 évvel ezelőtt, hogy Magyarországon kormánypolitika szintjén meg lehet fogalmazni a nemzeti integráció gondolatát?
Ehhez parttalan remény kellett. De volt remény. Ezért őrizték meg és ápolták sokan a nemzeti szolidaritást. Ezért maradtak meg a magyarság előőrsei a szabad világban. Ezért illeti köszönet mindazokat, akik ehhez hozzájárultak.

A szerző a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának politikai államtitkára