Még egy jó cikk:

A bibói örökség hívei

Nagy a magyar kultúra, a megbecsülésre érdemes szellemi, politikai hagyomány. S a Fidesz nem bánik vele olyan mostohán, mint baloldali ellenfelei.

Bibó még mindig időszerű, írja a párizsi Márton László a Magyar Hírlap keddi számában. Egyetértek, természetesen az.

Nem időszerű azonban az egyoldalú értelmezése. Életművének meghamisítása. És nem időszerű, valamint nem is ajánlatos a szándékosan vagy önkéntelenül félreértelmezett Bibó bunkóként való forgatása a jobbközép irányzatokkal és képviselőikkel folytatott politikai küzdelemben. Mert könnyen bumeránggá változhat.

Nem időszerű ma sem, de nem volt az korábban sem. Márpedig ez az elmúlt tíz esztendőben a baloldali publicisztika kedvelt foglalatossága minden kínálkozó évfordulón. Meg mertem volna esküdni, hogy ezúttal sem ér meglepetés. Nem múlhat el Bibó István születésének 90. évfordulója anélkül, hogy ne olvashatnánk újabb és újabb formás kis dolgozatokat arról, milyen nagy szomorúság, mily nagy gyalázat, amit a rendszerváltó elit Bibóval szemben elkövetett. Különösképpen persze a jobboldali része, a hajdani népi mozgalmi, parasztpárti hagyományhoz kötődő harmadikutasok, meg az a politikai nemzedék, a fideszesek, akik a mester nevét felvevő kollégiumban eszmélkedtek a nyolcvanas években. Az első emlékezetes darabját e sorozatnak, ha jól emlékszem, még a 90-es évek elején olvastam Kenedi Jánostól, ugyancsak a Magyar Hírlapban.

Szellemi, politikai mozgás

Volt mindig valami e bírálatokban, de ízlésem szerint egyik sem volt az igazi.

Magam is üdvösnek éreztem volna, ha az új magyar demokrácia erősebben igazodik a bibói élet és mű példájában megtestesülő politikai kultúrához. Az ellentétek tárgyilagos vizsgálatában és méltányos kezelésében jeleskedő politikaszemléletéhez. Ahhoz a demokráciafelfogáshoz, amely a citoyen szerepét hangsúlyozza, a közügyekben tevékeny, felelősséget vállaló közösségi polgárét. És olyan parlamentáris demokráciát feltételez, amely aktív önkormányzati élettel, önkéntes szövetkezéssel, gazdag egyesületi, kisközösségi élettel párosul.

Örültem volna, ha a bibói magatartás - radikalizmus a célokban, mérséklet a módszerekben és a stílusban - nagyobb népszerűséget élvez a politikai demagógiával, az ellentétek retorikai felhangosításával szemben.

És legfőképpen annak örültem volna, ha az új magyar demokrácia elitjében erősebb visszhangra talál Bibó értékszintézist teremtő törekvése. A szabadságeszmét középpontba állító értékrendje, amely ugyanakkor nagy nyomatékkal képviselte a szociális felelősség gondolatát, s a legtermészetesebben fejezte ki a nemzetérdekűséget. Az az értékrend, amely a legteljesebb politikai kifejlettségét a liberalizmus jegyében, a polgári demokrácia keretei között elérő szabadságeszmét ráadásul a kereszténység eszmevilágához, a minden ember egyenlő méltóságát tételező keresztény emberképhez vezette vissza.

A kezdetektől meggyőződésem, ha a rendszerváltoztató Magyarország köznapjai a kívánatosnál és a lehetségesnél távolabb kerültek ettől a demokráciaképtől, politikai kultúrától, értékszintézistől - és ezért legalább részben felelős az értelmiségi és a politikai elit -, akkor nem kétséges, hogy e felelősségen belül jóval nagyobb súly terheli a radikálliberális és szocialista baloldalt, illetve a radikális jobboldalt, mint a szabadelvű konzervatív, kereszténydemokrata, polgári jobbközepet. Ezért aztán egyszerre siralmasnak és nevetségesnek látom az efféle sorokat.

"Még úgy tűnt 1989-ben, hogy az MDF holdudvarát képező népi vagy magát annak mondó értelmiség egy része a bibói úton indult a hatalom felé, de még a cél előtt jobbra kanyarodott, s mint szervezett, önálló arculatú csoport szétmorzsolódott. A nevét viselő kollégiumból indult fiúk lassabban vették a kanyart: hét-nyolc évre volt szükségük, hogy Bibó Istvántól Tisza Istvánig sétáljanak vissza. Becsületükre válik, hogy erről ma legalább hallgatnak, nevével nem élnek vissza. Vagy talán tudják, hogy Bibó alakja túl nagy ahhoz, hogy valamiféle keresztény nemzeti konzervatív koporsóba gyömöszöljék?

Nyilvánvaló, és ezért további részletezést nem kíván, hogy Bibó kiknek nem kell, kiké nem lehet."

Kanyarok

Jaj, kedves Márton úr, nagyon nem így van ez. Először is 1989-ben nemcsak az MDF holdudvarát képező népiek "kanyarodtak jobbra" a bibói útról, hanem voltaképpen az egész politikai mezőny. De ha már a képnél maradunk: a népiek még mindig óvatosabban vették ezt a kanyart, mint a kedves elvbarátai, a szabaddemokrata pártban és holdudvarában tanyát vert értelmiségiek. Nem véletlenül hirdette az utóbbiak 1989-es politikai programja nagy büszkén az MDF-re célozva, hogy ők, mármint a szabaddemokraták elutasítják a harmadikutasság minden formáját.

Módosuló nézetek

Ha feltesszük, hogy Bibó megéri 1989-et, nem gondolhatjuk, hogy épp ő az, aki a lényegesen megváltozott helyzetben változatlanul képviseli a korábbi politikai nézeteit. Ha pedig nézetmódosulásáról gondolkodunk, sokkal könnyebb elképzelnünk őt az akkori MDF közelében, amint az állam társadalmi felelősségének, a szociális piacgazdaság eszméjének újrafogalmazásával, a társadalom közösségi szövetének erősítésével foglalkozik, a globalizálódó nagyvilág és a hazai adottságok kihívására válaszul, mintsem az SZDSZ vagy az MSZP táján, a neoliberális ihletésű gazdaság- és társadalompolitika képviselőjeként, a minél gyorsabb és mélyrehatóbb államtalanítás, a társadalmi következményekre való tekintet nélküli privatizálás, piacosítás híveként. A klerikalizmus nélküli antiklerikalizmus, a voltaképpen nacionalizmus nélküli nacionalizmusellenesség hangos hirdetőjeként.

Ami pedig a"fiúkat" illeti, kedves öregúr, nos, róluk szólva azt mondhatom, hogy szintúgy téved. Legközelebb tájékozódjon alaposabban. Ámbátor, mintha jó fél éve ez ügyben egyszer már felvilágosítottam volna egy vitafórumon. Megismétlem a lényeget. A miniszterelnök és párttársai szellemi, politikai mozgását nem lineáris pályán kell elképzelni. Útjuk nem Bibótól Tisza Istvánig vezet, hanem keresztül kasul a magyar történelmen, oda-vissza, újra meg újra. Hol Szent Istvánnál teszik tiszteletüket, hol Barankovics Istvánnál, egyszer Széchenyinél, máskor Németh Lászlónál vagy Márai Sándornál. Egyszer Mátyás királynál, majd Bethlen Istvánnál, harmadszor meg esetleg éppen ismét Bibónál. Nagy a magyar kultúra, a figyelemre, megbecsülésre érdemes szellemi, politikai hagyomány. S a Fidesz-Magyar Polgári Párt kétségkívül nem bánik vele olyan mostohán, mint baloldali ellenfelei. Ezért azonban inkább dicsérni kéne, mintsem bírálni.

Zsákutca

Koporsó volna Bibó számára a keresztény nemzeti konzervatív szavak alkotta fogalmi együttes? Miért nem figyel Márton úr legalább a párizsi kollégájára, Kende Péterre? Ő már 1989-ben arról beszélt egy előadásában, hogy Bibó teljes joggal nevezhető egyszerre kereszténydemokrata, népi radikális és liberális gondolkodónak. Sőt, hogy "gondolatrendszerében vitathatatlanul a kereszténység a legfontosabb elem".

Márton László Bibó baloldaliságát hangsúlyozza, és ha jól értem a szándékát, legszívesebben a mai októbristáknak és szociáldemokratáknak adományozná a bibói szellemi örökséget.

Vitányi Iván a keddi Népszavában ugyanezen a vágányon halad, és végképp nem árul zsákbamacskát. "A magyar szociáldemokrácia s a magyar szabadgondolkodás egyértelműen vállalja örökségét." Szerinte Bibó "azt a szociáldemokráciát vetítette elő, amit Nyugaton a Bad Godesberg-i program jelenített meg. És amit a magyar szociáldemokraták (szocialisták) 1990 óta mind következetesebben vállalnak."

Csak azt tudnám, miért nem olvad el szégyenében a papír e szavaktól?

De nézzük, mit képvisel ezzel szemben a másik oldal Vitányi szerint: " ...akik nemrég még az ő zászlaja alatt egyesültek...ma már nem az ő nevét idézik, inkább Tisza Istvánét. (Talán még Werbőczy is eljön.) Mintha ismét ?zsákutcából a zsákutcába? fordultunk volna. Ahol ismét kettészakad az ország urakra-

gazdagokra és szegényekre. Ahol újra erősödik hivatalaival, állami üzemeivel, hatalom közeli vállalkozásaival, nemzeti földalapjával az állam. Ahol a klientúrás (értsd feudális) kapcsolatok döntenek. Ahol ismét meg kell szenvedni a másságért. Ahol egyre hangosabb az útszéli rasszizmus és antiszemitizmus. Ahol a hatalom visszatanulja és továbbfejleszti az ezeréves magyar úri fennhéjázását."

Zsákutcából zsákutcába, azaz diktatúrából demokráciába, igaz, kedves Vitányi Iván?

A szocialista-szabaddemokrata koalíció kormányzása alatt nem szakadt ketté az ország, amikor tovább növekedtek a társadalom alsó és felső tizede közötti jövedelmi különbségek, az ország régiói közötti fejlődési különbségek, a mostani kormány alatt ellenben kettészakad, amikor sikerül lefékezni a jövedelemkülönbségek növekedését? Amikor a korábbinál nagyobb arányban van jelen a nyugati tőke az elmaradottabb területeken?

Indokolatlan hang

Mit is jelent a polgárok szabadságára nézve az állam erősödése, amikor eközben tovább csökken az állami újraelosztásba bevont jövedelem aránya?

Az előző kormány alatt nem volt ily szörnyű a klientúraépítés veszélye, kedves Vitányi Iván, csak most, amikor a korrupciós fertőzöttséget mutató nemzetközi vizsgálatok szerint javult a helyzetünk, jobb a besorolásunk?

Kiféle, miféle másságnak romlott olyan drámaian a helyzete nálunk a kormányváltás óta, ami indokolja ezt a hangot, kedves Vitányi Iván?

Milyen lehet az az ezeréves hagyományú magyar úri fennhéjázás, ki és hol mutatja be ma?

És végezetül hadd kérdezzem meg, mire való ez az egész szánalmas mutatvány, kedves Vitányi Iván? És mikorra várható, hogy megunjátok, vagy esetleg belefáradtok?

--------------------------------------------------------------------------------