Üdvözlök minden Jarre-rajongót!

Remélem, olvassa valaki, amit írok, mert elég hosszú leszek. :)
Ez azért van, mert nagyon ritkán tudok netezni.

Na szóval, vmit magamról és Jarre-ról, 1995 óta ismerem Jarre-t (10-11 éves korom óta), de sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy ez az a Zene, amit én igazán imádok. Gyakorlatilag az Oxygene 7-13 megjelenése óta már JMJ nálam a csúcs. Amit nagyon sajnálok, hogy a koncertre nem mentem ki, már szánom-bánom magam érte, hogy kimaradtam egy ekkora élményből, és most várhatok rá vagy 5 évet (ha még visszajön egyáltalán), és ráadásul akkor sem valószínű, hogy a kedvenceimet adja elő. :(((((((((((((

A lemezeiről:

Itt egy hatalmas különbség van a megítéléseink között, ez talán annak köszönhető, hogy nem pályafutása kezdetétől ismerem (,mert akkor még nem is éltem :). Azzal sem értek egyet, hogy mindig ugyanazt játssza.
De csak nézzük sorjában:

Deserted Palace (1972) [2]: Igazán még nem alakultak ki olyan jó hangszerek, amelyekkel Jarre élvezetes zenét tudott volna létrehozni a helyenként igen jó témákból.

Les Granges Brulees (1973) [2]: Azért megnézném azt a filmet, amelynek ez a zenéje. A téma kissé egyhangú, a végére már unalmas.

Oxygene (1976) [10]: Bámulatos kiemelkedés a - szinte - semmiből. Nem tudom, ez annak tudható-e be, hogy 3 évig készült rá, vagy csak egyszerűen a hangszerek lettek alkalmasak arra, hogy a benne régebb úta motoszkáló témákat hatásosan kifejezze, vagy ekkoriban lett természetvédő? Nem véletlenül lett ez az alap-Jarre-album.

Rarities 2 (1977) [4]: :b Fura számok vannak ezen a lemezen, amellyel megismerhetjük Jarre egy másik arcát. Kedvencem róla a Helza.

Equinoxe (1978) [10]: Az Oxygene vonalán egy újabb mestermű. Ezzel stílusirányzat lett Jarre zenéjéből. Az 1-2-3 csodálatos hangulata, a 4-5 fantasztikus dallamvilága, és ennek az egyenes ágú folytatásai (6-7), majd a levezetés mind-mind káprázatos élményt nyújtanak. Talán, ami nem tetszik nekem, az a basszushang csúsztatása, de idővel ez is megszokható. Viszont egy nagyon érdekes és egyedülálló motívum (én még sehol máshol nem hallottam ilyet), amikor szertefoszlik a Part 6 végén a téma.

Magnetic Fields (1981) [9,5]: Kihasználom, hogy nem csak N számokat lehet használni. :)
Itt már újításnak tekinthető az emberközelibb dobok használata (megjegyzem, ez az, amit én nem szeretek ezen az albumon). Viszont számomra elképesztő, hogy ugyanabban a stílusban mennyi magas (nagyon magas) színvonalú témát és dallamot tudott elképzelni, s megvalósítani. Arpegiatoros hangokban ez a legjobb lemez.

Concerts In China (1982) [8?]: Sajnos, még nem sikerült a teljes lemezt beszereznem, de az új számokat ismerem róla, és nagyon jól hangzanak, főleg az Arpegiator fogott meg. Talán a Fishing Junks At Sunset-et nem imádom annyira.

Music For Supermarkets (1983) [3]: Nem maradt több ötlete Jarre-nak? Ami pedig ezen a lemezen jó, azt később mind felhasználta. Mindenesetre jó pénzt csinált belőle.

Zoolook (1984/1989) [8]: Itt elgondolkoztató, hogy hányast is adjak a lemezre, hiszen vannak rajta kiemelkedő és nem annyira jó számok is. Ethnicolor - Zoolookologie - Zoolook kiváló, ezeket imádom is. A többi néha kissé unalmas / ötlethiányos / netán nem is ezen van a lényeg? Szóval a Woolloomooloo-ban lehet, hogy az a sok effekt a lényeg, de valahogy nem olyan élvezhető, mint a Jarre-slágerek, vagy mint a hangulatos számai. Ethnicolor II dettó, Blah-Blah Café kissé jobb, a Divával kapcsolatban meg vegyes érzelmeim vannak, egyrészt, mert 2 részből áll, a második dallamosabb, kicsit Zoolook-szerű (na meg Music For Supermarkets-szerű), ezért ez a rész jobban tetszik, de az első rész sem semmi, különösen az a "és nagyon örülök, hogy haza", - komolyan, erre nem is gondoltam, hogy itt ez a szöveg, csak blablának értelmeztem -, de összességében nem olyan jó, mint mondjuk egy Ethnicolor, amely igen hasonló felépítésű. Ja, és a kettős dátumozásról, ha esetleg vki nem tudná: ezt az albumot Jarre kétszer jelentette meg, második kiadásában (1989) megcserélődött és megrövidült a Zoolook és a Zoolookologie, és SZVSZ kicsit jobban hangzanak a szintik, természetesen még egyéb változások mellett.

Rendez-Vous (1986) [7,5]: Azért ne mondja senki, hogy Jarre mindig ugyanazt játssza. Ezen az albumon jelent meg a lézerhárfa, aki látott már JMJ-koncertet, az tudja, hogy micsoda fenomenális hangszer ez (nekem is kéne egy ilyen :)). Visszatérve, itt van először (és eleddig utoljára) Jarre számában szaxofon. Másrészt ezen az albumon található talán a legminimálisabb számú hangzás, azaz ez a lemez tán a legegyedibb, és az ütemezés is inkább a basszushangok feladata. Persze egyértelműen a 4. tétel a legjobb. Több korábban már felhasznált téma bukkan fel újra, a Second Rendez-Vous Part I-ben a Rarities 2 CD-n található '77 előtt készült La Belle Et La Bete avagy a Third Rendez-Vous, amit már a Les Granges Brulees-n is lehetett hallani.

Revolutions (1988) [8]: A hosszú eposz, az Industrial Revolutions néhol egészen szimfonikus-jellegű darab, és az albumon az egyik kedvencem. London Kid, Révolution..., Computer Weekend mind nagyszerű zenék, persze főleg ez utóbbi, káprázatosan jól hangzik. Na most, a Tokyo Kidet a mai napig nem sikerült megértenem, igen különös. A September ugyan szép, de kissé túllő a határon. L'Emigrant szép befejezés. Ja, és a lemez koncepciója is remek ötlet.

Waiting For Cousteau (1990) [9]: Csak a hosszú címadó "dal" viszonylagos unalmassága miatt nem adtam erre a káprázatos albumra 10-est. Lenyűgöző lemez! Három Calypso, három hangulat, de ha választani kéne közülük, hogy melyik a legjobb, nem tudnék. Az elsőt a ritmusossága, a másodikat fenomenális dobhangjai és felépítése, a harmadikat remek témája s szomorúsága miatt imádom. A hosszú, meditatív szám közben pedig kiválóan lehet sci-fiket olvasni (én Arthur C. Clarke: Harmadik Űrodisszeia c. könyvét olvastam közben). Sokan megoszlanak, miképp vélekedjenek eme műről, de szerintem megvan az értékrendje is. Nem tudom, hogy melyik a hivatalos név, az En Attendant Cousteau avagy az említett. Bajban vagyok az Oxygen(e)-nel is hiszen angolul nincs a végén "e".

Rarities 3 (1991) [4,5]: Ritkaságok...

Images (1991) [9]: Persze itt az új számokra gondolok elsősorban. Az Orient Express és az Eldorado zseniális alkotások, tele vidámsággal, míg a Globe Trotter egy kiváló arpegiatoros zene, a Moon Machine pedig effekthalmaz, de nem akármilyen! Az Orient Express Images-változata SZVSZ vagy 10-szer olyan jó, mint a Concerts In China-változat.

Chronologie (1993) [10]: Újabb remekmű! Jarre egy kissé ritmikusabb lett, de megmaradt saját, egyéni stílusánál. Igaz a hír, miszerint ezt a lemezt Stephen Hawking: Az idő rövid története ihlette? Még nem olvastam el e könyvet, mert sajnos még nem szántam rá időt, de majd meglesz. Nagyon pozitív dolog a lemez optimizmusa. Én még mindig nem tudtam megunni a fantasztikus 4. részt, de az 1-2-3-4-6. részeket mind imádom. A 2. kígyózó témáit és orgonáját kedvelem :), a 6. elején a basszushang fantasztikus. Az 5. kissé unalmas, a 7. csupán effektekből áll, a 8. pedig egy kiváló zárószám, talán Jarre stílusától az elején még eltérve, de aztán egyre inkább bele-beletér a Jarre-hangulat, s a zárás szuper.

Oxygene 7-13 (1997) [10**]: Erről a lemezről napokig tudnék áradozni. A világon nincs még egy ilyen jó lemez. Egyszerűen nincs rá szó, hogy mennyire jól kifejezi a témáját. Másrészről az "önismétlés" fogalma még csak fel sem merül, hiszen még csak egy téma sincs, ami visszatérni az első részből, ez inkább kibővítése az előzőnek, és persze újabb figyelmeztetés a környezeti válságokra, ezúttal még negatívabb kicsengéssel. Számomra ez A JARRE-LEMEZ. Imádom mind a hangulatát, mind a hangzását, és azt is, hogy egyre-egyre negatívabb hangulatúak a tételek, ahogy romlik a Föld helyzete, s ahogy fogy az oxigén. A 7-8-10. igazi Jarre-slágerek, a szó legpozitívabb értelmében, a 9. Jarre legjobb hangulatszáma SZVSZ, 13. pedig a legkifejezőbb zene, amit valaha hallottam. Hogy lehet egy zeneszámban ennyire jól megírni a jelenlegi szomorú állapotot, s egyben néha pozitívvá válva közvetíteni, hogy van még remény, de cselekedni kell! SZVSZ sosem fogja felülmúlni ezt az albumot Jarre (és tán senki más).

Metamorphoses (2000) [6]: Ahogy látható, nem tetszik nekem ez az album, nem tetszik, hogy eltért a saját stílusától, letért saját útjairól, s megpróbált kommerszebb zenét alkotni. Sorban:

1. Je Me Souviens: Elég monoton szám viszonylag szép zongoradallammal, s a szöveg bár nem túl bonyolult, illik ide.
2. C'est La Vie: Rendben van ez is, vannak benne jó gondolatok, szép a vonós szólója és Natacha Atlas hangja. A korábban kiadott demóhoz viszont kissé eseménytelen.
3. Rendez-Vous A Paris: Nagyon tudom szeretni a lüktető számokat, így ezt is. Jarre-tól megszokott, végletesen egyszerű dallama van, és az egész jól össze van rakva, a vonós szólója megint szép.
4. Hey Gagarin: Gyakorlatilag az egyetlen szám, ami igazán tetszik. A refrén fenomenálisan jól hangzik.
5. Millions Of Stars: Írtátok, hogy Oxygene-típusú. Szerintem nagyon távol áll tőle főleg a hangzásában. De azért nem rossz, a végét kivéve, ami szerintem el van rontva.
6. Tout Est Bleu: Ezt viszont nagyon nem csípem. Főleg a refrénjével van a bajom. Nem szeretem, ha egy számban 10-szer elhangzik ugyanaz a refrén, s ráadásul alatta technó-szerű ritmussal. A basszushang viszont kiváló.
7. Love Love Love: Szép, egyszerű szám, természetesebb hangzással. Az egyik legjobb a lemezen.
8. Bells: Az egyiptomi koncerten nagyon megfogott a dallama, itt az albumon kevésbé. SZVSZ túlságosan erre az egy dallamra van kihegyezve.
9. Miss Moon: Jó lenne, csak ne lenne benne az a szörnyű dobhang, ami 03:12-nél lép be, és tudtommal egy hardcore-dob. Engem speciel nagyon idegesít ebben a szép zenében.
10. Give Me A Sign: Ez aztán már diszkó-jellegű szám, s így távol áll tőlem.
11. Gloria, Lonely Boy: Nem értem Jarre-t, minek kell olyan hangokat használnia, amelyek egyszerűen rosszul hangzanak (itt a dobhangokra gondolok). Egyébként szép, szomorú dal lenne.
12. Silhouette: Olyan szám, ami... tulajdonképp semmilyen. Énekelget benne egy nő, s van egy kis aláfestés hozzá.

Rendez-Vous In Space (2000-2001) [6]: Nagyon vegyes koncert. Miután meghallgattam a felvételt, igen negatív volt a véleményem róla. Számonként:
1. Ouverture Part 1 & 2: Remek ötlet, talán több is kijöhetett volna belőle, de jó a régi Jarre-t hallani.
2. The Voyage: Megszokható, habár itt is van olyan effekt, ami nem való ínyemre.
3. My Name Is Arthur: Végülis jó, csak kissé unalmas.
4. Children Of Space: Szép, Jarre stílusától megintcsak elütő zene, de ezt még szeretem is.
5. Nobody: Itt kezdődnek a bajaim. Finoman szólva nem kedvelem az Eiffel 67 nevű együttest, és erősen ledöbbentett, hogy Jarre ugyanolyan hangtorzítást használ, mint ők. Másrészt eléggé diszkó-jellege van ennek is.
6. Rendez-Vous In Space: Tiszta "dizsizene". Írhatnám, hogy felháborító, ha nem tudnám, hogy ott volt Jean-Michel mellett egy Tetsuya Komuro nevű emberke, aki valószínleg ezeket a behatásokat erősen támogatta. Megint borzalmas torzítások (mi a jó ebben???).
7. Race In Space: Megint erősen technokrata-jellegű zene, de ezt még úgy-ahogy megszoktam, ha nem is könnyen.