A szívatásról az a véleményem, hogy minden ifjú titánnak kell az, hogy az életben legalább egyszer emberesen szívassák meg. Lehet ez nehéz munka, nélkülözés, sorkatonai szolgálat, nevezzük aminek akarjuk.

Nekem ez megvolt csôstôl, úgyhogy nem éreztem szükségét, hogy bevonuljak egy évre még bohóckodni: ott volt a nyakamon a családom, a cégem, ha otthagyom ôket, kezdhettem volna mindent elôrôl.

Majd' 30 éves koromig jártam sorozásra, folyton berángattak, nekem meg folyton volt papírom. Emlékszem, utolsó elôtti alkalommal behívatott magához valami Komora nevű ôrnagy, oszt az asztala mögül elkezdett velem üvölteni mint a barom, hogy mit akarok én itten 'kummantani' (hogy szavatokkal éljek). Attól persze kiakadt, amikor felmásztam az asztalára, és max hangerôn az arcába üvöltöttem, hogy nincs kanalam a hozzá hasonló komplexusos köcsögökkel egy fedél alatt szarakodni, úgyhogy szálljon le rólam, mert a papíromat úgysem tudja überelni, mert van annyira jó, hogyha most itt átharapom a torkát, még csak büntethetô sem leszek. Még nem kapott levegôt, mikor rácsaptam az ajtót. Pár hétre rá behivattak, és a kezembe adták a végleges elbocsátó papírt, hehehe.

Az ôrnaggyal még egyszer találkoztam, nem adott meg egy jobbkezest és belecsúszott a haverom kocsijába. El lehetett volna intézni a dolgot egy betétlappal, de mivel éreztem a leheletén, hogy ivott, s arra hivatkozva, hogy a haver betörte a fejét, (személyi sérülés történt), kihívtam a zsarukat és megszondáztattam.
Miután a rendôrök távoztak a jogsijával, akkor közöltem vele, hogy ha képes lenne emberi hangon beszélni a hadkötelesekkel, akkor nem tenné ki magát ilyesféle kellemetlenségeknek.

fargo
a civil oldalról