Az időparadoxonok miatt a postásnak úgy tűnt, mintha, éppen abban a pilanatban léptek volna be a derékmagasságú kis kapun, majd egyre gyorsabban közeledtek volna a nagyúr soha azelőtt nem látott nagyságú hadseregéhez. Még szívesen elnézte volna az eseményeket a postás, de ekkor valaki megveregette a vállát, majd ezt hallhatta hősünk:
- Postás elvtárs, mit keres maga Portugáliában? Nem is tudtam, hogy ennyire jól megy az alkalmazottainknak.
Igen, kitalálták, nem más állt a postásunk előtt, mint a Vietnámi Állami Postavállalat Rt. nagyhatalmú vezérigazgatója, Kovács elvtárs.
- Ko-kovács elvtárs! Hiszen már fél öt!
- Tudom postás elvtárs, tudom. De mi köze van ennek az egészhez? Azt mondja meg inkább, hogy kerül maga ide!
- Én, Kovács elvtárs, azért vagyok itt, mert igen megéheztem, és akkor elfogyasztottam egy kitűnő kardhalat, utána ittam egy kis portóit, és még később kiderült, azért vagyok itt, mert meg kell mentenem a világot. Azért is nyílt ez a hipertér-kapu, itt mellettem, látja, ez az északi, hogy ezen átkelvén, megmenthessem a Dalai Lámát, és vele együtt az egész világot.
- Mit hablatyol itt össze,postás elvtárs? Először is a Dalai Láma nem létezik, de ha létezne is, akkor sem kellenemagának őt megmentenie, mert ő a kommunizmus ellensége. Másodszor is, hogy kerül maga ide? Harmadszor is, tudnia kell, hogy ez a derékmagasságú tévé itt, amit maga, postás elvtárs, északi hipertér-kapunak nevez, nem északra néz ám, hanem dél-nyugatra.
- Dél-nyugatra, Kovács elvtárs? - postásunk hangja elbicsaklott, arca teljesen elsápadt.