Porugal Naplo I.
(Réna Moirain)

First Chapter

2001 July
Porto

Portóban végig esett. El?ször csak finoman szitált, ahogy Rotterdamban szokott, vízszintesen, apró t?sz?rásokban pattan neki az arcnak, felesleges eserny?t rántani, aztán hirtelen nekilódult, és esett, esett, ahogy nálunk esik - rendesen. Egy holland nev? kávéházba vettük be magunkat egy holland nev? utcán, ahol minden üzlet holland volt - talán szimpátiából a csapadék sajátos beesési szöge miatt. Óriáskivetít?n angol nyelv? film suttogott valamelyik tévéadóról a roppant hodályban, és pár ember, mintha csak utcai teraszon ülne, mélyedt bele az újságba a mértani sorokba rendezett asztalok fölött. A pincér talán ipari kamerával leste az új vendégek érkezését, mert azonnal megjelent, és perceken belül fordult a kávéval a messzi távolból. Külön újságos stand is m?ködött a kocsmában meg cigarettaautomata. A városi reptér, a bodegabár két vesztegl? repül?gépével, nem túlzás, eltörpült e mellett a gigantikus létesítmény mellett.
Kint egyre esett. Vettünk egy eserny?t és tovább nézegettük az elhagyott, lakatlan emeleteket a lerobbant belvárosi házakon. Helyenként kínaiak szállták meg a várost piros lampionos éttermekkel és minden-száz-forintos boltokkal. Vagy ezekb?l öltöztek a helyiek, vagy az Únió küldött gyors segélyt nekik tíz éve levetett ruhákból, melyeket még pár évre zárolt a vámhivatal - így t?nt egy valódi teraszról, ahonnan a gyalogosok rohamát figyeltük az utcán. Nyugdíjas portugál turisták molyirtós zacskók közül el?halászott ancúgokban veselkednek neki a zebrának, három turnusban sikerül végre az átkelés. A következ?képp zajlik: míg az el??rs az újságüzlet elé kifüggesztett csábf?címeket böngészi mellettünk, a másodjára érkez? kis csoport eltanakodik, beüljön-e egy sörre hozzánk, de az utolsó hullám gátat vet a tétovázásnak és magával sodorja a gyorsakat, a sportosokat az id?közben sz?kössé lett téblábolásból. Mások is megállnak az újságos el?tt alibib?l, anya és lánya karonfogva, egy középkorú kockás inges pár, újabb anya és lánya hihetetlen kis kosztümben, hogy felmérjék a kávéházat, van-e esélyük, de végül mind elkullognak. A pincér újabb pohár sört hoz, de el?bb felállít, hogy két lépéssel odébb rakja a székemet. Nem értem. Így jó lesz, biccent az utolsó pincér Portugáliában, aki még komolyan veszi a hivatását. ? Koteque, az igazi Koteque, rémlik fel bennem. Egy dráma szerepl?je volt, megölték a tarisznyás turisták.
Este a panzió hátsó traktusát övez? mellékutcában sirályok marakodnak egy darab húson. Szanált grillcsirke lehet. Kett? marad a ringben. Az er?sebb szörny? hangon riogatja a másikat, miközben bele-bele kap a dögbe és odébb ráncigálja egy darabon. A társa egy kocsi tetejér?l lesi sóváran, aztán újra próbálkozik, de megint hiába. Lépesek zaja, beszédtöredékek közelednek, a sirályok fölrepülnek. A fels? emeleten Debussybe kezd a félmeztelen zongorista. Aztán újra csend, szabad a pálya, folytatódhat a viaskodás. De nem messze már egy macska is megneszelte, mi folyik erre, és lassú mozdulatokkal közelít. ? a gyorsabb, nem vitás. És lecsap a húsra, már ? húzza-vonszolja az üres utcán, és a sirályok a magasból nézik a váratlan fordulatot éhesen. Én az erkélyr?l a váratlan hierarchiát. Éjjel lábujjhegyen kilopózom a csöndbe, még ott a megtépett hús az utcán, de a veszeked? sirályok már sehol. Vijjogásuk párzási hangnak t?nt els?re, de ki hallott sirályokat párzani Budapesten. Lehet, hogy minden következtetésünk hamis volt: Porto egy tehet?s, gazdag város, és az egészet csak mi álmodtuk rotterdamosnak, koteque-osnak, budapestesnek.

Rena Moirain