Kedves VaJ!

A szeretet már csak olyan, minél többet adsz, annál több marad. Soha, de soha nem fogy el. Nem a levegőbe beszélek, saját tapasztalat. Persz más kérdés, hogy nem mindig attól kapod vissza, akinek adod. De mit számít ez?

Van vagy tíz éve, zárás előtt félórával, egy hentespultnál álltam sorban. Az eladónő láthatóan kedvetlenül szolgált ki bennünket. A vevők hangos szóváltásba keveredve Vele, kifogásolták kelletlenségét. Sorra kerülve az előttem álló férfi valahogy így szólt: "Kisasszony! Ugye ma különösen fárasztó napja volt? Látom nagyon kimerült és fáradt. Fel a fejjel,hiszen mindjárt zárnak, és hazamehet. Csak nem fog sírni? No, lássam csak, ugye nem akarja velem elhitetni, hogy elfelejtett mosolyogni?"
Hiszitek vagy sem, magam sem akartam hinni a szememnek, e pár együttérző, szeretetteljes mondat csodát tett. Eladónőnk kedvesen csak annyit mondott: " Valóban majd összeesem a fáradtságtól, alig várom, hogy vége legyen a napnak. Két műszakot húztam le. Úgy tűnik, ez a nap nem az én napom, mindenki veszekszik velem, pedig én is csak ember vagyok, aki elfáradhat."
Ezek után a legszebb húst kanyarította le, és jó pihenést kívánva a férfinek, mosolyogva fordult felém. Akkor, ott értettem meg igazán milyen ereje van a szeretetnek.
Könnyebb lett volna beállni a szitkozódók közé? Igen. Mennyivel nehezebb a rossz szóra, jóval válaszolni, emberünk mégis megtette. És lám mosolyt varázsolt, csodát tett. Mit ér az élet e apró, semmiségnek tűnő mosolyok nélkül?

üdv klia