A Padló meg a Plafon

Éltek egyszer réges-régen,
nyugalomban, békességben
Padló úrfi meg a Plafon
- fehér arcú szép kisasszony -,
hosszú-hosszú éveken át
csak bámulták némán egymást.
Padló úrfi gyönyörködve
egyre csak azt nézte-leste:
"Mily bársonyos, hófehér bőr!
Óh, csak egyszer érhetnék föl,
érinteni ezt a csodát,
aztán álmodhatnék tovább!"
Plafon úrhölgy sem volt vidám,
epekedett Padló után:
"Óh, én hallom, ha rálépnek,
minő hősi recsegések!"
Vágyakoztak fájdalmasan,
arcuk torzult könnyben, kínban...
Mígnem egy nap...
Egy nap álmuk megvalósult,
s többé egyikük se búsult.
Hogyan történt? Hiszen éppen
ezt kell mostan elmesélnem.
Aznap nagyon csúf idő volt,
dühös szél fújt, vihar tombolt,
és az öreg házfalakat
elhagyta a vén vakolat.
Benn a házban riadalom,
és egyszer csak kiált Plafon:
"Őrjöng az ég, vág a villám!
Félek, nagyon félek, drágám!"
Padló úrfi szenvedéllyel
kiált vissza: "Még ez éjjel,
esküszöm az öreg házra,
keblemre ölellek, drága!"
...
Hirtelen egy nagy csattanás,
aztán mély csönd... és semmi más...
S a plafon, bár darabokban,
a padlóra - hopp - lepottyan.