Postásunk éppen az ájulás határán volt, amikor megszólalt tudata rejtett szegletében a már jól ismert hang: Fuss a fény felé, te vagy az egyetlen reménységünk! Önkéntelenül felpattant, és rohanni kezdett a fényben álló alak felé, miközben kerülgette a földre borult, transzban lévő teheneket, és az összezavarodott Gondolatrendőrség tagjait. Amikor az alakhoz ért, az megszólalt: -Kapaszkodj belém jó erősen! A kérdéseket tedd el későbbre, igyekezz! A postás erre mindkét karjával átölelte hátulról a furcsa idegent, aki varázslatos módon a levegőbe emelkedett vele, és a terem tetején lévő szűk nyíláson át elhagyta a csatateret. Átrepültek több háztömböt és sikátorszerű utcácskákat. Végül egy háromszintes ház erkélyén értek földet. Az idegen gyorsan betaszigálta a postást az épület belselyébe. Egy kis szobába jutottak, ahol mindössze egy egyszerű faasztal és egy földön fekvő matrac képviselte a bútorzatot. -A nevem Erich Hartmann. Fatuzinak, a főistenünknek álcáztam magam, így tudtalak csak megmenteni. Nincs időm többet magyarázkodni. Azt kell tenned, amit mondok, de jól figyelj, mert nincs időm többször elmondani!