Közben én meg begépeltem egy másik, kicsit hosszabb részletét, tele elgondolkodtató részekkel. És megjelenik az Üvegbúra is...

"Akkor kezdtem felfogni a különbséget az életbehalás-vagy-betegeskedés és az élet között. Amikor megbetegedtem (testileg, ezt mutatták a tünetek, és lelkileg, hiszen menekülni próbáltam valamitől), félre akartam húzódni minden elől, ami fájdalmasan emlékeztet az életerőre - elrejtőzni egy mozdulatlan pocsolyában, nem pedig béna fadarabként vergődni egy boldogan zubogó nagy folyó partjának közelében, hadd tépdessen a folytonosan zajgó áradat. Haza mentem, mert tudtam, hogyha megteszem, nagyon nehéz lesz visszajönni. A szörnyű erőfeszítés, hogy visszapaszírozzam magam az áradatba, végigkísérte amúgy is nyomasztó arcüreggyyulladásom legrosszabb napjait - a telefonhívás 24 órával jött korábban a kelleténél. Azután kezdődött a pálfordulás:az ésszerűsítés, a pro és kontra érvek ide-oda tologatása, az eredmény: ha egyszer élsz és életerős vagy, a versengés és a küzdelem az emberekkel, az emberek között, minden másnak ellenszere. Akármilyen logikusan fejtegettem, hogy a Belmont árt az egészségemnek, hogy a végzett munkához viszonyítva még csak nem is kifizetődő, hogy akadályoz a tanulásban - a mágneses örvény, a kedves, karcsú, fiatal ördögök hívása mindennél erősebben vonzott. Nem számított életnek forró, alaktalan lazaságban ücsörögni a hátsó udvaron, lustálkodva írni vagy nem írni, attól függően, mit diktál a bennem bujkáló szellem. Éppen ellenkezőleg, az őrült futkosás hiányzott, a zsúfolt program, az elfoglalt emberek mókusketrece. A munka az élet, a tánc, az álmodozás, a beszéd, a csók, az ének, a nevetés, a tanulás. A felelősség, a szörnyű felelősség, hogy 10 héten keresztül napi 12 órát csinálj végig (hasznosan), meglehetősen nyomasztó, ha nincs a környéken semmi, senki, aki rendet vágjon az idő óriási, elkerítetlen holdjaiba - pedig az egész olyan könnyen elfolyik melletted, az álmos tespedés, a fényűző lustálkodás közepette. Mintha leemelnéd az üvegbúrát az óramű biztonságával működő közösségről, és látnád, amint a kis, izgő-mozgó emberek megtorpannak, levegő után kapkodnak, fölfúvódnak, lebegnek a be- (vgy inkább ki-) áramló, a változástól megritkult levegőrétegben - szegény, apró, rémült emberkék, tehetetlenkezükkel a céltalan levegőben hadonászva. körülbelül ilyen érzés: a rend hulladékaihoz jutni. Még ha valaki szörnyenlázadozik is ellene, akkor is nagyon kényelmetlenül érzi magát, ha kizökken a megszokott kerékvágásból. Így vagok ezzel én is. Mit csináljak? Hová legyek? Mi köt, mi marszt? Ahogy csak lógok itt fölfüggesztve az újra-itthon különös, áttetsző levegőjében?"