igen, igen, a kvázi depressziós korszakom a beat nemzedékkel kezdődött, és dosztojevszkijben teljesedett ki, csak épp dosztojevszkijnél már megkérdőjelezhető a kvázi szó, de azért nem mondanám, hogy igazán depressziós voltam, inkább csak olyan úristen, ennyire szar ez az egész? - típusú kérdések ötlöttek fejembe, amitől nem éreztem magam, hogy iy mondjam.. vidámnak.
a galaxis utikalauz stopposoknak huxley regény. remek, fekete humor. kind of vonnegut, vagy ilyesmi, az a lényeg, hogy az élet értelmét megtalálandó készítenek egy szuperszámítógépet sok emberöltő alatt. és mikor elkészül azt mondja a gép, hogy várni kell x száz évet, amíg kiszámítja.. és x száz év múlva, mikor mindenki várja az értelmét, nagy ünnepség, etecera, azt mondja a gép: az élet értelme: 6 (nem biztos, hogy pontos számot mondtam, de nem is ez a fontos benne.) nagyon érdekes könyv, az ilyen és ehhez hasonló könyvek akkor jöttek, amikor a kvázi, vagy épp már nem kvázi depressziós korszakomból kijöttem, mintegy bemutatva dosztojevszkijenek, hogy akkor is el tudok szakadni tőled vlada-brada:)