(bocs, hogy becézlek, szólj, ha zavar, csak olyan hosszú a neved...)

Igazad van abban, hogy az olvasás arról szól, hogy >> hogy nekem, mint olvasónak megadatik a lehetőség, hogy olyan szituációkat is megéljek, amit soha a büdös életbe nem fogok>>, de azért egy életrajzi-elemző, akármilyen könyv esetében szerintem kicsit másképp van. A Sylviáról szóló könyvek valahogyan mindig állást foglalnak (mert muszáj nekik[?]) -- abban, hogy vajon S. volt a ‘hibás’ vagy Ted, és én egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy ilyen alapról meg lehet oldani ezt a kérdést (már a kérdés maga is abszurdum). Szerintem itt valami olyasmiről van szó, amit kettőjükön kívül (Sylvia és TH) nem tudhat senki sem. Az nem baj, ha írnak róla, sőt... De az egyértelmű kimondásoknak és ítélethozatalnak nincs létjogosultsága. Vagy nagyon durván fogalmazom meg én is?:)

Ami a Sylvia írásaival való azonosulást illeti: kb. 18 évesen ismertem meg a verseit és a regényét (de itt inkább a versek fontosak), és akkor olyan versírós korszakomban voltam, vagyis szerettem volna verseket írni, egy csomó gondolat és érzés volt bennem, amit meg akartam fogalmazni – aztán elolvastam a Zúzódást... és rájöttem, hogy ez a nő megírta helyettem az összes versemet. Félelmetes volt. Soha senki nem volt még ekkora hatással rám – először a könyvtárból vettem ki a könyvet, és legépeltem az összes verset (akkor még nem volt mindenhol hozzáférhető a fénymásoló, az ős-kőkorszakban:)), aztán megtanultam majdnem mindet kívülről, aztán a tesóm megvette nekem az antikváriumban... Nem is ez a fontos, hanem ez a furcsa, tökéletes azonosság-érzés. Mintha egy lelken osztoztunk volna a topikcímmel. Néha még mostanában is így érzem.

Te hogyan és mikor ismerted meg SP-t? És miért szereted? (tudom, hülye kérdés...:)