Nevelhetunk-e valakit hazaszeretetre? Mintha azt mondanam: "Korbaccsal es szoges ostorral kenyszeritlek, hogy szeresd onmagad." A haza nemcsak fold es hegy, halott hosok, anyanyelv, oseink csontjai a temetokben, kenyer es taj, nem. A haza te vagy, szorostul-borostul, testi es leki mivoltodban; o szult, o temet el, ot eled es fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszeru, langolo es unalmas pillanatokban, melyek osszessege eleted alkotja. S eleted a haza eletenek egy pillanata is.

Hazaszeretetre nem tudlak megtanitani: orult az, aki onmagat tanitja. Hazad a tortenelmi meretekben megnagyitott es idotlenitett szemelyiseg. A haza a vegzet, szemelyesen is. Nem fontos, "szereted"-e vagy sem. Egyek vagytok. De ugy latom es tapasztalom, hogy te - szoval, unnepelyesen, irasban es a dobogokon - inkabb az allamszeretetrol teszel bizonysagot es hitvallast. A hazatol ugyanis nem lehet varni semmit. A haza nem ad erdemrendet, sem allast, sem zsiros kenyeret. A haza csak van. De az allam ad finom stallumot, csecse fityegoket szalonkabatodra, prima koncot, ha ugyesen szolgalod, ha fustolovel jarsz korulotte, ha - ferfiasan, kidullesztett mellel - megvallod a vilag elott, hogy te szereted az allamot, akkor is, ha kerekbe tornek. Altalaban nem torik ezert kerekbe az embert. Eppen ezert minden allamszeretet gyanus. Aki az allamot szereti, egy erdeket szeret. Aki a hazat szereti, egy vegzetet szeret. Gondolj erre, mikor horogsz a dobogokon es melled vered.

(Marai Sandor: A hazarol es allamrol)