Sziasztok,

Emitt egy igen érdekes cikk-részlet-idézet Peter Sloterdijk-ről, a holland filozófusról, aki a mostanában nem igazán divatos nézeteivel kelt egyre-másra felháborodást filozófuskörökben...

Miközben a posztmetafizikai hangoltságú filozófia már nem vállalkozik átfogó világértelmezésre, a természettudomány derûsen fabrikálja a maga biokozmikus emberké-pét, a publikum pedig szolgai lelkülettel dicsõíti biológiai evolúciónak nevezett világkép-pótlékát. A gyülekezet térdet hajt az asztrofizikai liturgia hangjaira, és áldásra szomjasan fogadja a majomkutatás eredményeit.

A helyzet azonban megváltozhat. A Karlsruhéban tanító filozófus, Peter Sloterdijk elõadásai, melyeket nemrég tartott a bajorországi Elmau-kastélyban, nagy feltunést keltet-tek.1 Komolyan felbolydult a filozófustársaság, persze csak az arcok elé tartott, feltartott mutatóujjak mögött. Az esedékes vitára mindeddig nem került sor, leszámítva a Frankfur-ter Rundschauban megjelenõ cikkeket és a Süddeutsche Zeitung riadót fújó beszámolóját. Legutóbb Enno Rudolph heidelbergi bölcsész igyekezett kibontani szegény Platónt Sloterdijk baráti ölelésébõl, igaz, hogy ezzel a kérdés lényegét még korántsem érintette (Frankfurter Rundschau, 1999. augusztus 20.).2 De az akadémikus filozófustársadalom többi részének még ennyi se jutott eszébe. Sloterdijk végül is Siegfried Unseld legköze-lebbi tanácsadói közé tartozik, akinek kiadója, a Suhrkamp Verlag, nem akármilyen meg-jelenési lehetõséget biztosít a mindenkori könyvszerzõknek.
Sloterdijk egy nagy gongütéssel véget szeretne vetni a filozófia és a természettu-dományok civakodásának, kibékítve egymással tudást és szellemet. Egy valódi filozófu-sokból és a témában jártas géntechnikusokból álló demokráciamentes munkaközösség le-beg a szemei elõtt, amely többé már nem vacakol morális kérdésekkel, hanem gyakorlati lépéseket tesz. Az elitcsapat feladata a fajtörténet genetikai revíziójának megindítása lenne a kiválasztás és nemesítés módszereivel. Ezzel csakhamar valósággá válhat Nietzsche leg-szebb álma: Zarathustra látomása az embert felülmúló emberrõl.
Sloterdijk lehangoló diagnózist állít fel, így érvel a géntechnikai szelekció mellett. A kiteljesedõ modernségben – szerinte – fokozódik a civilizáció barbárságra való hajlama: „A gátlásait levetkõzõ ember hétköznapi bestializálódása a szórakoztató médiában nõttön nõ. (...) Az újkori humanizmus korszaka lejárt, nem tartható tovább az az illúzió, hogy a politikai-gazdasági alapstruktúrák a literátus társadalom békés modellje szerint szervezhetõk meg.” Az ember „megszelídítése” kudarcot vallott, „a humanitás jövõje” a régi „humanizáló médiumok” gondatlan kezeiben van. Ha a humanitás görbebotja már csak a felvilágosodás babamúzeumába való, felmerül a kérdés, miként lehetünk „úrrá az idõszerû elvadulási tendencián”. „Mi szelídítheti meg hát az embert, ha a humanizmus, az emberszelídítés iskolája csõdöt mondott”, s ha az „önmagunk megszelídítésére tett erõfeszítések lényegében a létezõk feletti hatalom megkaparintásához vezettek”?

A humanizmus – mondja Sloterdijk – éppen annak a hatalmi problémának volt a része, aminek megoldásaként a mai napig be akarja állítani magát. A humanizmus lekciói nemcsak képezik az embert, de idomítják is, mégpedig végsõ soron törpeformátumúvá. „Az ember domesztikációja az a nagy tabugondolat, amely elõtt a humanizmus az ókortól napjainkig mindig is lesütötte a szemét.” A civilizáció „kisállattenyészete” – idézi Sloterdijk a szociáldarwinista Nietzschét – ártalmatlan embereket hoz világra, csúszómá-szókat, szánalmasakat és megvetendõket, egy nappali és egy éjszakai vágyacskával a szí-vükben. „Etika és genetika leleményes összekapcsolásával” elértük, hogy az ember „kisszerûvé korcsosuljon”. E jámbor és mégis elvadult emberben a faj „háziállatosítása” elérte planetáris léptékû csõdjét.
„Mi szelídítheti meg hát az embert?” Egy szempillantásnyi idõre Sloterdijk meg-próbál belekapaszkodni háziistenébe, Martin Heideggerbe, de keserûen csalódnia kell. A csodált Heidegger – miként panaszolja – „az 1945 utáni (!) példátlanul kiábrándult évek-ben” behúzódott vackába, és „a Lét ájtatos csõszévé” introvertálódott. Ami akkor anakro-nisztikus, bár érthetõ volt, ma már veszélyes. Az idõ nem pásztorjátékra szólít, hanem döntésekre. Az idõ sürget. Az erõszak fokozódik. „Elég, ha tisztázzuk: az emberiség elõtt álló hosszú periódus fajpolitikai döntések idõszaka lesz.” Sloterdijk azonban már megpil-lantott egy „tisztást”, rajta a géntechnikát módszereivel, a kiválasztással és a nemesítéssel. „A tisztás egyszersmind csatatér is, a szelekciós döntés színtere.” Vajon nem szimatolta meg már Nietzsche is a küzdelmet a „kiszerûvé és nagyszerûvé nemesítõk (...), humanisták és szuperhumanisták, emberbarátok és emberfölötti-emberbarátok” között?
Na ez már tiszta sor. Mivel egyaránt megengedhetetlen, hogy az ember még jám-borabbá vagy még barbárabbá váljék, a felvilágosodás lekcióját fel kell váltania a géntechnika sze-lekciójának. S hogy ezt az életbevágó kérdést ne a véletlenre, de ne is gyarló géntechnikusok kezére bízzuk, Sloterdijk egy „antropotechnikai kódex” létrehozását java-solja. Az „explicit jellegtervezésben” csakis a szellemi elit illetékes, a társadalom úgyne-vezett „kulturális fõfrakciói”. Azt azonban sûrû homály fedi, hogyan is kellene az új em-bert felülmúló embernek kinéznie. Elsõ intézkedésként Sloterdijk a „sorsszerû születésrõl” az „opcionális születésre” és a „prenatális szelekcióra” való áttérést mérlegeli.
Az emberi „lényeg” genetikai finomhangolására a régi vágású filozófusok a legal-kalmasabbak. „Az antropotechnikai hatalommal való élés etikai kérdéseiben” és a szuperhumán tulajdonságtervezésben az õ szavuk lesz mérvadó. Ezek a „bölcsek” – akik nyilvánvalóan immunisak a humanista jámborság szellemi vírusával szemben – nemcsak „õsképszerû” szelekciós kritériumok birtokában vannak, de közvetlenül hozzáférnek az emberi „lényeg” igazságához is. Bennük él legelevenebben „az emlék, milyen is a legjobb minõségek mennyei arculata”. Ami kimarad, azt majd kitenyésztik a gondolkodók.
Hogy netán lehetnek erkölcsi aggályaink is? Épp ellenkezõleg. A szellemi elitnek semmiképpen sem szabad kezeit mosva lemondania a „szelektor” szerepérõl. „Minthogy a puszta vonakodás és demisszió sorsát általában saját sterilitása pecsételi meg, a jövõben azon múlik minden, hogy lesz-e, aki ebben a játékban (!) aktív szerepet vállal.” Sloterdijk mellékesen Platón egyik dialógusát, Az államférfit is emlékezetünkbe idézi. A filozófus szavait – látszólag kommentár nélkül – a jövõre értelmezi, s így Platón tényleg a géntech-nika biopolitikává avatásának modelljével szolgál neki. Talán nem a platóni zoon volt az, amely az egyenlõsítõ demokráciát mint tévedést szerencsésen maga mögött hagyta? És nem beszélt-e már Platón is „a reprodukció nemesítõ szándékkal történõ szabályozásá-ról”?
A géntechnika neonnapsugarában a Platón-féle elituralom hirtelen csábító fényben csillan meg. A jövõbõl integet felénk. „Az államférfinak – mondja Sloterdijk – ki kell fésülnie az alkalmatlan természetûeket, mielõtt nekilátna, hogy az alkalmasakkal megszõje az állam szövetét”. Késõbb „a megfontoltak (...) beléphetnek a kultúrába”, miközben „az emberpásztorokat védenceiktõl oly alaposan elválasztják”, hogy „lehetetlenség válogatni az útirányok között”. „Csak egyetlen, belátáson alapuló útirány létezik.”
A Frankfurter Rundschauban megjelent replikájában Sloterdijk kifogásolja kritikusai „rémromantikáját”, saját esetébõl pedig megalkotja a „mit sem sejtõ” tárcaíró ká-zusát. Kijelenti, hogy õ csak Heideggert parafrazálta. Ez így is van, de csak ami a lényeg-telen részt illeti, egészében véve ugyanis nincs így. Sloterdijknek már 1991-ben voltak nemesítéssel kapcsolatos fantáziái, már akkor eljátszott a gondolattal: az ártalmatlan „régi emberrel” a szelekció segítségével lehetne végezni. Jelentések a jövõ helyzetérõl címû könyvében éppenséggel „az óeurópai világnézeti örökség” félretételét javasolja.3 Ezen örökség nyomasztó súlyától megszabadulva Sloterdijk a „biologizmusért” lelkesedik, „melynek célja nem neurobiológiai apartheid vagy intelligens mutánsok osztályuralma a régi ember mai típusa felett, hanem a teljes intelligens emberiség létrejötte”. Egy mondat-tal tovább olvasva elillan minden kételyünk e tételek obszcenitását illetõen – itt a Sloterdijk lelke mélyén élõ („nagyszerûvé”) nemesítõ kap szót: „El lehetünk készülve a legrosszabbra. De semmi sem lehet rosszabb annál, ami akkor történik, ha meghiúsul az intelligens, nemeslelkû emberek szelekciója.”...

[Vulgo folyóirat II. évf. I-II.szám, cikk: Thomas Assheuer: A Zarathustra-projekt]

Sieg Heil,
SS Rabe