Bocsánat, tegnap elfelejtettem, hogy feltétel a produktivitás.
A passzív igetövek (tám- stb.) ált. nem azok; talán a pót- a kivétel. Azóta eszembe jutottak még: menhely, becsérték, vegyipar, "össz-vissz", forrpont, tévhit, fekhely, teljhatalom, orvtámadás, légzsák – hogy azért bôvüljön a lista. Ide tartozik a raklap is, annak ellenére, hogy van rak igénk, merthogy e szó a rakodólap-ból keletkezett. (Vö. hordtáska, fedlap.) A levlap uígy keletkezett, csak "lev" szavunk nincs.
A tan, táv és táp, mint írtam, eredetileg uolyan tô volt csupán, mint a nyug- vagy a gyógy-. Alapjuk a tanít/tanul, távol és táplál szavak. Ezekbôl vonták el késôbb a meglévô vagy csak képzelt tan-, táv- és táp- töveket (mint ahogy a pót- a pótol, a lend- a lendít/lendül stb. "gyereke".) Ezután e szavak, pont a sok tan-, táv- és táp- elôtagú összetétel hatására, önállósították magukat, így lett tan, táv és táp szavunk. Szerintem erre a sorsra jut elôbb-utóbb a pót is: "ô nem az igazi apukám, hanem a pót" – ezt már (nyelvileg) hajlandók vagyunk elfogadni.
E szavak kettôs szerepébôl adódik a helyes észrevételed, hogy ti. sok összetételük kétértelmű.
Egyébként képzelt képzôk lehántásával tele van az egész nyelvtörténet (elvonási tünetei vannak :-) ), pl. a szláv eredetű kapál-ból ered a kapa (s nem fordítva!, mert az -l-et képzônek érezték). Uígy, a cigány kajál-ból ered a kaja, stb. stb.
A fel- csak igekötôként produktív, elôtagként nem.
Az össz-re rá lehet fogni némi produktivitást.
A lég- nyelvújítási lelemény: levegô + ég.
Ádámnak csak annyiban mondanék ellent, hogy nem szerencsés a nem-et és a táv-ot egy kalap alá venni. Az utóbbit már láttuk, a "nem" pedig mindig is önálló szó volt.
Ide lehetne sorolni a négyzet- és a már megmagyarosodott köb- elôtagokat, melyek is fôleg a mértékegységek és matematikai fogalmak elôtt állnak (+köbüki).