Gondoltatok-e az öngyilkosságnak arra a formájára, amikor valaki agyonhajszolja magát? Ebbe a merényletbe nem azonnal halnak bele az emberek, de egyszer csak hirtelen és váratlanul megáll a meghajszolt szív. Nemrégiben olvastam egy félig tréfás, félig tudományos kimutatást arról, hogy X.Y. - amúgy az orvosnak közeli ismerőse - mennyivel élhetett volna tovább, ha bizonyos dolgok másképpen történnek az életében. A szakember próbálta időre, élettartamra átváltani azokat az izgalmakat, aggódásokat, szorongásokat, fölösleges hajszoltságot, melyekről tudomása volt ismerősének életvitelében.
Ma már közhely a rohanó emberről beszélni. Mégis tény,hog sok mindenre egyszerűen nincs időnk. Sokszor a legmeghittebb beszélgetést is abba kell hagyni, vagy meg kell kurtitani, mert az órmutató szerint menni kell. Minden napunk zsufolt programokkal, és ezeket a legritkább esetekben tudjuk maradéktalanul teljesíteni. Az el nem végzett feladatok aztán idegesítően, vádlóan tekintenek ránk, és mint restanciánk még nagyobb iramra ösztönöznek. Eltelnek sokszor hetek, hónapok, sőt olykor egy egész élet is, és nincs megállás. Miért ez a nagy rohanás? Hova sietünk?

Az a tragikomikus igazság, hogy sok esetben még ezeket a kérdéseket is feltenni, avagy rájuk kielégítő választ találni sincs időnk. Tanulási, szakmai, kereseti, szórakozási, utazási lehetőségeink rohamosan szaporodnak. Sokan akarnak egyszerre több lehetőséget megragadni, és egyikről sem lemaradni. Közben szeretnének még olvasni is, varrni is, vasalni is, levelet irni is, beszélgetni, sőt aludni is. Hogyan? A nagy rohanás miatt felszínessé válik az életünk Az érdeklődésünk is felszínes. Veszedelmes dolog, hogy nem tudunk gyönyörködni a már elvégzett munkában az előttünk tornyosuló új feladatok miatt. Sok ember soha nincs ott igazán, ahol éppen van, mert mindig azon jár az esze, hogy hová kell még megérkeznie. Emiatt aztán sehol sincs. Ott még nincs, itt már nincs
Ezek a végső rúgói annak, amikor valaki kimondja: nem bírom tovább és elkezd gondolkozni a módján, miképpen lehetne véget vetni ennek az egész iszonyatos hajszának.

Persze ez a korszellem, amely alól nehéz magunkat kivonni. Nem mi határoztuk el, milyen tempója legyen az életünknek. Bizonyos értelemben sodródunk mindnyájan, belekényszerülünk ebbe a hajszába. De, aki rádöbben, hogy az a hajsza, amit végez, vagy amit végeznie kell, már öngyilkos rohanás, az megállhat. Ez nem könnyű. Erőszakot kell alkamaznunk, ha lasítani, vagy megállni akarunk.

Tényleg miképpen lehetne véget vetni az öngyilkos rohanásnak?

Várom válaszaitokat, addig is

üdv klia