Mondjatok igazat! De mi az igazság? Lehet-e egyáltalán az igazságot felismerni, és pontosan szavakba önteni? Hiszen, ha át is szűrtem magamon, pusztán azáltal, hogy szavakkal akarom kifejezni, már szükségképpen eltorzul a mondanivaló. Egyáltalán ki láthatja a teljes igazságot? Mindössze igazságmozzanatokat figyelhetünk meg. Mit jelent nem hazudni és igazat mondani a barátunknak? Hogy mennyire nem könnyű ez, arra nézve hadd mondjak el egy történtetet, amit egy fültanútól hallottam.

Egy kórház folyosóján várakozás közben beszédbe elegyedtek a betegek egymással. Volt köztük egy testi hiábs, alacsony, púpos férfi. A családjáról kezdett el mesélni, közben megmutatta a felesége fényképeit is. A képen egy csinos, fiatal és szép asszony volt látható. Valószínűleg mindnyájan arra gondoltak, hogyan mehetett hozzá egy ilyen vonzó asszony ehhez a férfihez, hogyan élhet vele. De erről természetesen nem szólt senki semit. Azaz, valaki mégiscsak kimondta az igazságot és feltette a kérdést: "Ugyan mondja már, egy ilyen szép aszony nem talált magának csinosabb férjet, mint maga?" Elöntötte a könny a szemét annak az embernek, zsebre tette a fényképet, és a két mankójára támaszkodva elbicegett. Az igazat mondó pedig zavarát leplezve, a többiekhez fordult: "Miért sértődött ez meg, hát nincs igazam?" Mindnyájan érezték, hogy igazga van, de mégsem az igazságot mondta ki. Valami hiányzott abból, amit kérdezett. Találó észrevétel volt, másoknak is eszébe jutott, és ő volt az a bátor, aki végül kimondta. De mit vitt ezzel előbbre, mit épített, mi történt? Valamit összerombolt az igazság. Igazat szólt, de mégsem az igazságot mondta.
Az igazság több, mint adatok halmaza, mint a tények egyszerű felsorolása, és több a valóság puszta megfigyelésénél, vagy akár a tapasztalatoknál is. Mindez persze benne van az igazságban, de mégis csak egy magasabb szervezettségen belül válik igazsággá. Ha még valami hozzájön az adatokhoz, megfigyelésekhez és igazságmozzanatokhoz, továbbá ha ezeket és a tapasztalatokat az érintett emberekre vonatkoztatjuk, akkor közelítjük meg az igazságot. Ha az igazságmozzanatok egy magasabb szervezettségben jelennek meg, az az igazság.

Mi úgy puszta-nyersen vágunk hozzá egymás fejéhez sokszor igazságokat, és utána még fel is háborodunk: hát nem az igazat mondtam? Azt mondtad, de nem az igazságot. Mert az igazság több, mint egy-egy megfigyelt igazságmozzanat.
Micsoda hát? Mi teszi hát azzá? - nem más mint a szeretet.
Amikor egymással, vagy egymásról beszélgetünk, mondjuk mindig az igazat, de szeretetben! Mert a puszta-nyers igaz ölni képes. Az igazság sokszor nagyon sokszor embertelen, kegyetlen, kiméletlen. De, ha szeretetbe ágyazva jelenik meg, akkor a legkeményebb igazság is épít, gazdagít, gyarapít, és hozzájárul az élethez. Szeretet nélkül minden igazság a másik elleni tanúskodássá válik. Szeretet nélkül hiába mondunk igazat a másikról, valamiképpen ártani fogunk vagy neki, vagy az ügynek, vagy önmagunknak. Sokféle módon lehet ártani.
Máig is emlékszem arra, amikor mostohaapám kipellengérezte hibáimat, melyek valóban fennálltak. Szarkazmusa örök életre belém véste nyomait. Például szétkürtölte az ismerőseink között, hogy Ő ugyan nem hagyja, hogy a hasán gyakorolva tanuljak főzni. Ügyetlenségemet, félszegségemet, trehányságomat folyamatosan a szememre hányta, Roppant mód szeretett mások előtt lejáratni. Kizárólag a hibáimat vette észre, dicséretét nem ismertem. Mit vitt ezzel előbbre? Igazat mondott, szintiszta igaz volt, amit mondott, de miért mondta el? Szeretet nélkül cselekedett, nem velem beszélte meg, hanem rólam mondta. Nem idejében tette ezt, hanem jóval a cselekedeteim után, amikor már egész ügyes voltam, nem hagytam szana-széjjel a homijaimat, amikor már egész jól főztem egyes ételeket. Akkor minek? Igaza volt és mégis nagyon sokat ártott vele. Az igazság fanatikusaként szinte istenné, bálvánnyá lett az igazság számára, szinte Isten helyett istenítette - igen sokszor a a maga igazságát - így vált embertelenné, kegyetlenné velem szemben, lettem áldozata azzal, hogy minden természetes önbizalmam oda lett. Még ma is reszketve gondolok arra minden vendégfogadásnál, hogy hátha nem sikerül a főztöm.
Meggyőződésem, hogy az mond igazat a másikról, vagy a másiknak, aki éppen annyit mond, amennyi neki használ, és a többit egyelőre nem mondja. Ha az használ neki, hogy most semmit sem mond, akkor hallgat. Ehhez azonban már egyfajta összeszedettség és szeretet szükséges. Nem arról van szó, hogy a szeretet nevében mostohámnak meg kellett volna kurtítani az igazságot, hanem hogy építse azt egy nagyobb egészbe, teljességbe, amelyben nem csupán a tények szereplenek, hanem én, a sorsom, a cél. Az igazság célja csak az lehetett volna, hogy használjon nekem. Ha ez így történt volna, nem fordulhatot volna elő, hogy jellememet, hibáimat, tetteimet előttem tárgyalja meg másokkal, mintha ott sem lettem volna. Nem tekintett embernek, tárgynak nézett, beszélt rólam, akár csak egy újonann vásárolt mosógépről, amely nem a rendeltetésének megfelelően működik. A tragikus ebben az, hogy nem is sejti, mennyit ártott ezzel nekem. Azzal, hogy elmondta serdülő lányként milyen ügyetlen voltam,ehetetlen volt a főztöm, szinte megpecsételte, hogy mindig béna, és ügyetlen legyek a főzéskor. Ha azonban ezt másképp mondja, vagy nem beszél róla, hanem igyekszik bátorítani, aztán örült volna annak, hogy egyre ügyesebben főzök, az azt jelenthett volna, hogy szeret. Ehelyett csak az igazat tárgyalta meg másokkal szeretet nélkül. Sohasem fogom elfelejteni Édesanyámat, amikor valami rosszul sikerült, szégyelltem és nagyon bántott. Utána magához hívott és azt mondta: gyere beszéljük meg. Mindenre el voltam készülve, de ő egyetlen bántó szót sem mondott mégis bírálta az egészet. De nem úgy, mint a mostohám, hanem éppen ellenkezőleg, kedvet csinált, bátorságot adott. Nos, mit is csinált voltaképpen? Elhallgatta az igazságot? Azt kellett volna mondania, hogy béna vagyok, még erre sem vagyok képes? Teljesen igaza is lett volna (Csapnivalóan az voltam), de ő nem ezt mondta. Akkor hazudott? Nem. Hanem vette a fáradtságot, hogy az igazat beleágyazza egy nagyobb összefüggésbe, és a szeretet közegében tálalja. Az igazság és a szeretet együtt volt jelen. Ez azt jelenti, hogy felismerte, hogy nem bírom el, éppen ezért csak annyit és úgy mondott el, amennyit megértettem, amennyit fel tudok dolgozni különösebb sérülés nélkül. A legnagyobb a szeretet parancsa és nem az igazságé. Fontos, hogy mindig csak azt mondjuk, ami szükséges, és építi a másikat. Jó lenne, ha mielőtt kimondunk valamit, megfontolnánk vajon kell-e ezt most mondanunk? Mit is akarunk elérni azzal, amit mondunk? Amit kimondunk az valamit munkál, akkor is, ha éppen csak úgy kiszaladt. És amit mondani akarunk - biztosan szükség van rá, vgy csak fegyelmezetlenül járt a szánk? Következményei lesznek. Gyógyszer a szó, nem mindegy mennyit adunk belőle. Mindig helyén mondott szó, amit kimondunk? Beszédünknek mindig van eredménye. Milyen nagyszerű, hogy a beszéddel lehet építeni. Nem azzal kell hát bajlódnunk, hogy szavaink minél inkább megközelítsék az igazságot, hanem azt szeretetbe ágyazva építsük, erősítsük a másikat.

Várom a véleményeket! Mi az igazság?

üdv klia