Part III. (március)
----------
Befejezem a történetet - ezúttal próbálom rövidebben :).

Néhányan azt mondták a barátaim közül D. válaszlevelét olvasva, hogy nehogy már a lelki "bástyája" legyek... Bevallom, ezt nem nagyon értettem, hiszen azért ez túlzás, hogy én a lelki bástyája lennék... Pláne nem a lelki szemetesládája. Az egy dolog, hogy szeret, mint barátot, sok mindent megoszt velem, de azért nem vár szerelmi tanácsokat tőlem.
Egy része az elmúlt a véleményeknek, amiket kaptam, az exbarát (like me) szerepét taglalja.
Állítólag egy idő után:
1. Láb alatt van
2. Unalmassá válik
3. Ha szakít az exnő az új pasival is, majd a válamon fogja kisírni magát... Hááát az első kettő remélem nem így lesz. Igyekszem nem "rászállni", hanem inkább reális lenni. Majd ha útban leszek, észre fogom venni. Nyílván ilyen helyzetben most már hiába "kaparnék", csak hülyét csinálnék magamból. Ezért csak annyiszor beszélünk, amennyiszer elégséges. Ne váljon már unalmassá a "kapcsolat".
Persze, ehhez akaraterő kell, hiszen legszívesebben naponta hívnám fel és nem csupán hetente... :-) De mondom, balek nem vagyok :-).
Igazán most két dolog esik szarul. Az egyik, hogy arra jöttem rá, hogy tulképpen fogalmam sincs, mi miért szakítottunk anno. Illetve, hogy az ő érzései mitől változtak át szerelemből barátságba? Bár, ha belegondolok, mit lehet megindokolni azon, hogy már nem szerelmes? A másik, hogy miben ad többet számára az a nála is fiatalabb alig 20 éves másik? (persze ezek csak az ilyen szituban adódó "szokásos" kérdések, amik előjönnek...) Nyilván a kapcsolatok eleje általában igen jó, ezt D. is mondta. De lelkileg talán csak később erősödhetnek meg. Hogy velem jól érzi magát, ismeri - ahogy ő fogalmazott - a "csodálatos lelkem"-et, abból még sajnos az nem következik, hogy járnia is kell velem. Nem tehetek neki szemrehányást azért, mert csak egy ideig szeretett. Ráadásul könnyen elképzelhető, hogy egyre kevesebb szüksége lesz rám, amennyiben a kapcsolatuk egyre komolyabbá válik...
A legrosszabbak a hétvégék, amikor tudom, hogy biztosan együtt vannak...

Magammal kapcsolatban főleg az is aggaszt, hogy mikor fogok tudni ismét öszinte lenni egy lánnyal, mikor fogok érezni némi motivációt egy új kapcsolatra? De legföképpen attól félek, mit
fogok érezni, amikor majd (remélhetöleg :-)) valóban kisírja magát a vállamon? Majd újból elkezdek reménykedni... És ez nem jó (max. ha tudnám, hogy révbe érek vele :-)).
Egy barátom szerint túl magasak az igényeim. Szerinte nekem inkább egy olyan lány kéne, aki törödik velem és nem csupán barátként szeret. Mint ahogy pl. az ö barátnője törődik vele. Hááát ez mind OK, de annak a csajnak a "top"-pon kell lennie minden más szempontból is... Nem fogok összejönni egy akármilyen ronda csajjal (most ezzel nem a barátnőjére céloztam, aranyos csaj, de nem az esetem), csakhogy elmondhassam, van barátnőm, van aki törődik velem. Jó, ez a "ronda" elég szélsőséges példa, de pont ez az, nem is kell, hogy ronda legyen, lehet, hogy végülis helyes, de ha csak 1-2 dolog nem jön be rajta, már nem lesz elég OK nekem... Lásd: "kis" kompromisszumok az előző levelemben. Bár nem mintha én olyan tökéletes lennék :).

Pont azt a szenzációs egyensúlyt hiányolom másokban, ami D.-ben benne volt(van), hogy qrva okos, értelmes, inteligens (vagyis akivel szellemileg egy hullámhosszon vagyunk), és persze nagyon jó nő (gyönyörű arc, kiváló alak).
A tényeket ismerve viszont, mint mondtam, csak elrontanám még a meglévő kapcsolatunkat is, ha elkezdenék küzdeni. Gondoljatok bele. Összejött vkivel! Barátja van! Ha most túlzásba vinném a rajongásomat, az már "pszihopata" eset lenne... Bár már néha úgy érzem, minden mindegy. Reálisan nézve nem bízhatok újrakezdésben. Így hát, nincs más választásom, minden alap nélkül bízom... :-) Nem tudom úgy felfogni, hogy végülis az "enyém" volt fél évig, együtt élhettünk át csodálatos dolgokat, örüljek neki.

Aztán - meglehet önző dolog, de - tudjátok milyen kellemes érzés, amikor büszke tudsz lenni a társadra? Hogy milyen szép, vagy hogy milyen könnyen be tudott illeszkedni a baráti köröm néha elég nehézkes és kényes lánytársaságába? :-)
Aztán egy másik történet: Még az ünnepek előtt történt, hogy a kedves ex-kedves néhány fényképét a táskámba tettem és ott is hagytam, hogy ha épp olyanom lesz, nézegetni tudjam :-). Hát "olyanom" lett, csakhogy később kimentem egy kávéra, a képeket viszont otthagytam az asztalomon... Na mi lett? Az összes kollégám, aki hozzám jött, v. csak elsuhant volna mellettem, egyből kiszúrta a képeket... Kommentárok - csak címszavakban persze anélkül, hogy értenék a szitut):
"Démon!"
"Ez iiigen!!!"
"Ejha!"
"Márk! Ki kell vele békülni!"
"A húgod?" :-))
"Hülye vagy! Ilyet elszúrni..."
"Nem semmi!"
"Miért nem vetted el?"
stb.
Hááát csoda, hogy kikészültem? :-)))) 30 perc után már nem bírtam, szépen visszatettem
a fényképeket a tatyóba...
:-)
Hiába no. Nem tudok olyat tenni, hogy nyugtom legyen... :-)

A jelenlegi helyzet egyébként az, hogy utóbbi 1-2 hónapban eléggé elhidegültünk egymástól, ő nem hívott, én pedig nem akartam "zavarni", hááát én sem hívtam. Nem értettem ezt a viselkedést, azok után, hogy ő mennyire, de mennyire a "barátjának" akart tudni, merthogy én milyen "jólelkű" vagyok, és a barátai mind ilyenek. Gondoltam magamban, úgy látszik megváltoztak az elképzelései a barátság fogalmáról... S ez fájt.
Aztán szerencsére egy márciusi hétvégén mindent megbeszéltünk. Elmondta, hogy azt hitte, így jobb, ha nem hív. Fogalma sincs, hogyan kezelje ezt a szitut. Kiderült, hogy valószínűleg volt, amikor éppen mind a ketten arra gondoltunk, hogy fel kéne hívni a másikat, de végül nem tettük... :)) Így hát megbeszéltük, hogy tartjuk a jó kapcsolatot. Ha ő éppen nem hív, nem azért, mert nem érdeklem, ha én nem hívom, nem azért, mert már lesz@rom. Vagy, ha viszont éppen kedvesebb leszek, nem azért, mert akarnék "valamit". Ugyhogy ezt tisztáztuk :).

Vagyis szenvedek tovább, s ez valószínűleg csak egy új lány "érkeztével" fog megoldódni. Keresek tovább, csak így nagyon nehéz, hiszen én már megtalaltam egyszer másban azt a tökéletességet, azt az "összességet", amit mindig is kerestem és amit el tudok fogadni, ami miatt össze tudom kötni az életemet vkivel. Most kereshetem újból... És ez nem azt jelenti, hogy mindenkit hozzá fogok hasonlítani. Nem. Hanem ahhoz az "általános mércémhez", ami kialakult az idő során, és amit D. formált utoljára, de nem csupán egyedül hozzá kötődik...

Számomra jelenleg az a fő kérdés, hogy vajon őszinte és feltétlen szerelemmel ki lehet-e vivni más szerelmét? Nem olyan egyértelmű ám a kérdes, mint ahogy az elsőre látszik! Én D.-vel kapcsolatban nem tudtam kivívni, de nem csak emiatt erdekes ez most, hanem, hogy vajon más ki tudja-e vivni az én szerelmemet? Term. itt azokra az esetekre gondolok, amikor az első alkalommal még nem erzünk semmit.
Na mindegy.
-------------------

Eddig a történet.
Remélem magától értetődik, hogy ez nem egy erőltetett érzelmi kényszer hatása alatt elkövetett ömlengés volt, hanem egyszerűen csak hangosan gondolkodtam, ez volt bennem.
Különösebb reakciót nem várok, bár természetesen kiváncsi vagyok a véleményekre, ha már "lerántottam a fátylat" az életem egy részéről, vagyis megosztottam a gondolataimat veletek :)).

Most már azért - bár nem felejtek -, tényleg jobban vagyok :). Még 2 hónappal ezelőtthöz képest is :). Azt hiszem készen állok egy új kapcsolatra, de nem fogom elsietni, jelenleg jól érzem magam így... :)