Semmi sem az

Havat tetoválok
testemmel rátelepedve
karcolom felszínét alakra
angyalka készül, filléres minta
- nyom annyit
abban a bizonyos latban,
mint tiszavirágéltű,
ünneplőbe bújtatott
túlcsorduló érzelmeinknek
bódító kavalkádja
- annyit nyom,
hisz én is csak akartam
s ezért teátrális mozdulatokkal,
vergődve partra vetett halként
dúltam fel
az érintetlenség szentélyét
gondolom ezt,
ahogy lefoszlik rólam az alkotás burka,
s arcomnak feszül a csípős szél korbácsa
őrzöm még vétkemet, szilárd talpakon állva
amíg erős a rám törő bűntudat,
amíg jó a kín
majd, ha már majdnem eleget vezekeltem,
vagyis terhessé válik önostorozásom
e sajátos formája,
előbb egyikről a másik lábra állva
még itt tart az utolsó lendület,
majd tétova,
végül egyre szaporább léptekkel
gázolok át a ropogós havon
a való világba
S tudom feloldozás nincs,
de emberből vagyok én is
- jó lesz most, az önmarcangolásból
újra általánossá váló vád hamis varázsa,
hogy legkésőbb akkor, ha eljön a másik évszak
amit meghagytunk magunknak
eltűnik a lepel s róla a gyalázat foltja
előtűnik fajtánk minden mocska
marad a csend, olyan viharelőtti
- ahogy ül a felperzselt tájon
maradnak vadnélküli, ritkábban erdők
- inkább fások melyekben mély,
gyógyulatlan sebek az irtások
szennyesen hömpölygő folyók,
halnélküli tavak
- felőlük pusztulás bűzét hozza a szél
áradás, földmozgás, aszály, kór oszt sorsot
talán nincs Isten sem,
de csináltunk magunknak Poklot
s az sem az érintetlenség szentélye volt
csak annak illúziója,
mint ahogy hiányod is hamisan csillanó
érzelem - magányból fakad
Vagy mégsem?
- csak még éppen nem köt össze minket,
ami oly sokszor elszakadt
de ha úgy lesz - legyen!
kérlek, kérlek vigyázz rám
tudod: felelős vagy érte...
ne legyen igaz, hogy ma önsorsrontás
a bizalom minden formája
csak ölelj, ölelj amíg lehet
szerelem lobbanjon lángra
ne legyen semmi más,
fénye kápráztasson el
amíg tart fajtánk agóniája
melege zsongítson, tápláljuk tüzét
úgy nem lesz baj,
nem szakíthat el tőlem
az elfogyott szavak ármánya.