Üdv Mindenkinek!
Az alant következő verset még 1995-ben írtam, amikor egy nagyon kedves barátomat csalódás érte a szerelem terén, és írt néhány fájdalmas sort - hogy kinek, azt nem tudom, talán önmagának, talán a világnak, mindenesetre úgy éreztem, hogy egy-két gondolata nekem is szól...

Válasz helyett D. P.-nek

Az élet ezer apró lüktetése
Hatol agyadba és zavar,
Minden tűszúrása fényes fájdalom,
S villámával ölni akar.

Körötted siető emberek
Tükör-arccal és kőszemekkel,
Szembe jönnek veled, de
Nem érzik, hogy ölni volna kedved.

Vagy csak lehúnyni a szemed egy kicsit,
És képzelni egy szebb világot,
Hol templomi csönd van és szeretet,
De a tárgyak is életet lehelnek.

Nem a te világod ez,
Korlátok az utcák szélén,
Mosoly, ami nem szívből jön,
És semmi sincs a szemek mélyén.

Idegen vagy közöttük.
Akarattal lettél idegen.
Már tudatos közönnyel óvod magad
Érzéstől és reménytől idelenn.

Megújuló reményeid halva születnek,
Könyörgő karú vágyaidért semmit sem teszel,
Félrelököd a feléd nyújtott kezet,
Másokban s már magadban sem hiszel.

Mert tudod: ha alkotsz külön világot tenmagadban
Hol nyugodtan élhetsz, senkitől sem zavartan,
Vértezed magad a külvilágtól,
Bár kiszárad szíved a meztelen fájdalomtól.

Kérded: "Miért nem felelsz, ha kérdelek?
Miért hallgatsz, ha szükségem van rád?"
Mert belém kövesült, megtestesült a gondolat:
Saját végzeted könyörtelen végrehajtója vagy.

S járj bár fenn a fellegek között,
Lábaiddal csak a földet taposod.
Eszméid ébrednek kábult álmukból,
Látod, mi vagy: független de elhagyatott.