Mit kell megköszönnünk a franciáknak?
Bizonyos magyarországi européerek közösségfogalma nem terjed túl egy szűk, önző csoportérdek
határain
Tőkéczki László
Szerző
Felküldve: 2001. március 31.
6 . oldal
Lassan kétszáz éves hagyománya van Magyarországon a hivatásszerű Párizsra figyelésnek, ami érdeklődési
szinten nem kárhoztatható. Sőt, bármely fővárosra mint egy adott nemzeti kultúra szimbolikus megtestesítőjére
figyelés tiszteletre méltó, hiszen mindenkitől lehet tanulni. A magyar Párizsra figyelésnek azonban már kezdettől
voltak sajnálatos vonásai, mivel a Párizsra figyelők közül sokan az önlesajnálók kompenzációs lelkesedésével
nézték a „fény városát”, saját identitásproblémáikat akarták ugyanis egy állítólagosan emberiségszintű politikával
és kultúrával való azonosulással megoldani. Egyben eleve önként kijelölt helytartósággal (mintegy fehér
komprádor szellemi burzsoáziaként) „elmaradott” honfitársaik fölé emelkedni.
Párizsra figyelésünk tehát egyben az állítólag saját csoport (nép vagy nemzet) egyértelmű lenézésével is egyenlő
volt. Az européer magyarnak nem sok jó szava volt honfitársairól, sőt az időbeni fejlődés következtében sokan
eljutottak addig, hogy a francia „mesterekkel” kezdtek azonosulni s szinte követelték „elmaradott” bennszülött
lakosság-társaik módszeres nevelését, fenyítését mindazokban az esetekben, amelyet általában közvetlenül ők
vagy megbízottaik hoztak a „Nyugat” tudomására – sajtóban, „kétségbeesett segélykérésekben”, deklarációkban
stb.
A fenti „fejlődés” egyik első csúcspontja az volt, amikor az első világháborúban vereséget szenvedett
Magyarországot – állig felfegyverzett ellenségeivel szemben – lefegyverezték, ama „humanista” balhitben, hogy a
„demokratikus” Nyugat nemcsak megvéd minket, hanem – mint a propagandát szó szerint követő mintatanulókat
– meg is jutalmaz azzal, hogy kozmopolitaságukat teljesen egyenrangúnak elfogadva kinevezi őket a bennszülöttek
vezéreinek. Mint kiderült, a nyugati demokratáknak kisebb gondjuk nagyobb volt annál, hogy ilyen távoli
érdektelen provinciára s annak kifinomult nyugati szellemeire időt pazaroljanak, annál is inkább, mivel érdekeiknek
sokkal jobban megfelelt bizonyos nem igazán „européer” – sőt sok tekintetben kifejezetten surmó! – felajánlkozó
csoportok támogatása.
Szóval a magyarországi européerek az országnak ártottak, miközben nem kaptak semmit. Ám lelkesedésük
töretlen maradt, nagyobb részük szolgálatait a világforradalomnak is fel tudta ajánlani önhelytartósági megbízatás
fejében. Sajátos módon minden probléma nélkül tudott a Párizsra figyelés a Moszkvától tanulásba átmenni. Bár
nagyon valószínűsíthető, hogy a hazai européerek Kinshasára is rá tudnának hangolódni – hiszen, mint tudjuk, az
idegen szép, a magyar pedig – minimum – lábszagú, s ők mindig szépek akarnak lenni. Ezért azonosultak aztán
később is bárkivel, aki nem volt magyar (kisantant „demokráciák”, Szovjetunió, különféle „haladó erők”), s
mindig hálásak voltak, ha kéretlen és ingyenes hódolatuk, köszönetük címzettjei figyelmeztetőleg nevelték a
„kirekesztő”, „reakciós”, „elmaradott” – s mi minden negatívumokkal szerintük megvert magyar népet.
Talán még csodálhatnánk is e nagy azonosulási érzékenységet – mintegy az emberiséget megvalósítani képes
mindenholi otthonosságot (amely persze ugyanazon logikával valójában homeless-ség) –, ha nem látnánk, hogy
bizonyos emberekkel, népekkel, társadalmi csoportokkal és foglalkozásokkal, hitvallókkal bármi történhet is, a mi
emberiséglelkű polgártársaink/ elvtársaink hallgatnak. Érzékenységük tehát nem jár ki bárkinek – azt is
mondhatnánk, egyik kedvenc szavukkal, hogy ilyenkor egyértelműen kirekesztők. Ami végül is nem lenne nagy
baj, hiszen gyarló emberek lévén, nem szerethetnek ők sem mindenkit. A baj csak ott kezdődik, hogy ők viszont
elvárják és megkövetelik, hogy őket és az övéiket mindenki szeresse, az ő bajuk mindenkié legyen, az ő
halottaikat mindenki gyászolja.
Sajnálatos emberfajta a haladó/progresszív magyarországi értelmiségi, sokszor nehéz megérteni azt, hogy másokat
mindig és mindenben mechanikusan utánzó buzgóságában miért ragaszkodik ahhoz, hogy magához képest
értéktelen emberek között szenvedjen, mikor – állítólag – őt várná, sőt ünnepelné bárhol a „haladó” világ. Persze
jobban megnézve az itteni européereket, kiderül, hogy nincs ennél jobb üzlet a földgolyón, mint haladó (bal)hitű
(?) értelmiséginek lenni Magyarországon (esetleg Németországban). A nyugati liberális, libertinus européerek jó
része ugyanis általában szégyenlené saját hazájának és népének programszerű ostorozását – ennél azért
büszkébbek és öntudatosabbak az ottaniak –, ezért óriási piaca van a peremvidéki haladó tudósításoknak. Nem
kell egy ismeretlen világot fáradságos munkával megismerni, hiszen européer bennszülöttek szállítják az ítélkezésre
alkalmas és demokratikusan nagyképű kioktatást lehetővé tevő „híranyagot” – a politikai korrektség szabályai
szerint feldolgozva, azaz: manipulálva.
Milyen csodálatra méltó emberek a magyar européerek, amikor nem terhelik barátaikat és érdektársaikat –
mondjuk – a magyar nemzeti kisebbségek sorsával, sem a kommunizmus csődjéből és a neoliberális
vadkapitalizmus gátlástalanságából keletkezett nagy szegénységgel és egyenlőtlenségekkel, viszont állandóan
napirenden tartják például a mindenhol megoldatlan cigánykérdés magyarországi helyzeteit. Természetesen csak
akkor, ha éppen nem ők vannak hatalmon, hanem a „fasiszta”-gyanús jobboldal. A mai nyugati „emberjogi”
Seton-Watsonoknak újra vannak a sötét magyar valóságról „hitelesen” – hiszen az illetők magyar állampolgárok –
tudósítói. Eme jól tájékozott kör ugyan – nem tudni, miért – még mindig a Komintern régi jelszavai és taktikája
szerint osztja kétpólusúra a világot, de nagyon használható, hiszen a haladó világközvélemény részeiként bárki és
bármi ellen bevethető, aki és ami a mindenkori hatalmi és fejlődési szükségszerűségnek ellenfele volna. Szükség is
van egy ilyen rendíthetetlen internacionalizmsura, hiszen egyébként túl bonyolult volna a világ, és senkik sem
nyilváníthatnák „centrumnak” magukat, hanem mindenki egyenjogúnak gondolná magát.
Azok a magyarországi értelmiségiek, akik köszönetet mondtak a francia hatóságoknak – 1956 emlékét
egyértelműen meggyalázva! – feltehetőleg tudják, hogy mit cselekszenek. S így aztán személyes bekapcsolódásuk
egy nyilvánvaló hazugságkampányba, amely „köztársaságuknak” árt, nyugodtan mondható bizonyos tűréshatások
átlépésének is. Miért? Azért, mert a zámolyi cigányok ügyében, egy még csak nem is vitatható vagy
sokféleképpen tekinthető eseménysorban azok oldalára álltak, akik legjobb esetben is nem egészen jóhiszemű
áldozatai tisztességtelen szándékoknak.
A valóság ennél persze jóval egyszerűbb: egy gátlástalan cigány ember ügyesen felfedezi, hogy üzletet és reklámot
csinálhat magának abból, hogy nem könnyű a magyarországi cigányok zömének élete – s alkalmanként még
konfliktusos is. Az előzőekben vázolt kapcsolati tőkékre, politikai és médiaérdekekre aztán rátelepítenek egy
hazug történetet az őket ért üldöztetésekről és „hányattatásról”, s már kész is az a politikai szappanopera,
amelynek alapján beindul egy jobboldali kormánnyal szemben mindig használatos rasszizmusbiznisz, amely egyben
sajátos baloldali etnobisznisz is.
Magyarországon mindenki tudja, hogy a cigányokat nem üldözik. S főleg kormányzati üldözésről nem lehet szó –
ellenkezőleg! Ez a kormány tízszeresére növelte a cigány gyerekek ösztöndíjainak számát. Az általában szokásos
nyugati tudatlanságra és az ebben az esetben ordító pártpolitikai, valamint feltehető egyéb csoportérdekekre
támaszkodó „liberális” handabanda tehát arcátlanság, s akinek fontosabb bizonyos ellenzéki nyugati propaganda,
mint ez esetben teljesen ártatlan hazája érdeke, vajon milyen jelzőt érdemel? Az igazságot az ilyen elit
értelmiségiekkel kapcsolatban már emlegetni sem érdemes, hiszen ők a valós tények tudatában mondanak
köszönetet egy hazugság díjazásáért. Lehet, hogy a zámolyi cigányok hazugságának sikere az emberiség érdeke?
Vajon el tudnak számolni lelkiismeretükkel az aláíró urak és hölgyek, különösen az olyanok, akik egyébként
naponta be szoktak ülni a mások feletti etikai ítélkezés székébe? A hazugság és az állítólagos nagyság eme
önkéntes összekapcsolása remélhetőleg megnyugtató lesz olyan tisztességes magyar állampolgároknak, akik eddig
talán komolyan vettek bizonyos nagy embereket. Újra kiderült, hogy bizonyos magyarországi nagy emberek
(européerek) közösségfogalma nem terjed túl egy szűk önző csoportérdek határain. Ezt a kozmopolita
internacionálét nem érdekli a pillanatnyi érdekén túl semmi. Ez az újabb régi- új osztályerkölcs kemény valósága, a
magyarországi írástudók egy részének újabb árulása.
