hetykén állt az ész a föld peremén
a buták egyre többen lettek
befújt a szél a tömegbe, én
meg állni nem tudtam, sem oda, sem ellen
kiporol a szív
bőrré cserz a lét
hevít a hideg elleni
harc, és mindakét
felem tovább oszlik
két kis karom tart csak össze
lefut bennem a lista azokról
akiket nem engedtek oda, ahol
a mindenek elejének műhelye van
hangos koppanás jelzi, itt bizony munka foly
kezdik gyártani a startot, hogy minden kis példa
szépen elinduljon, tanítani
de még melegszik az izom
és melegszik a tea, szép a reggel, pedig még
el sem készült
én meg leskelődöm a műhely sarkában
eldöntve, hogy nem tartom szemem egy pontra--
azóta, hogy kifordultam
megváltozott minden
odakünn a szépség átfordult a zeniten
láttatja magát, csiklandozza renitens
retinám
hiába keresi felette a rosszat
elfúl a széptől, aztán elorozza
kitépi gyökerét a valóságnak
hogy minden vakság fusson be a csalódásba
jöjjön ki inkább onnan a fény
világítsa fel az öröm egy kavicsát
amit bekacsázok a vízbe--
talán még vissza
vissza is találok?
oda, ahol kezdődnek a
nem-remélt halálok
most a folyó másik partján állok
ahol egy régről ismert kavicsot is megtalálok
és megfogtam a követ
ástam egy kutat
unalmasnak találtam a
visszafelé utat
beugrottam kutamban, ahol az én törvényeim
uralkodnak, és az nem a tehetetlenség--
és mégis annyira könnyen visszataláltam a
műhelyhez, olyan szomorú, hogy ez volt az
akaratba születéstől égetve
a súly és tömeg úgy halad bégetve
pedig nincs irány, mégis hiszik, hogy az
előre az igaz
a műhely titka attól még nem az
amit hisznek, hogy itt kezdődik a nulla
mert a folyóba régóta szül a sok vizihulla
nyekereg a sok kis békaszerű tetem
és párzani kezd a világyegyetem--
és itt még mindig kezdődik a start
libben a kalapács
az üllőn pattan fel a szem
és hirtelen rájövök
a látás a vakság apja
és alapja
és al-anyja
talán nem?