Elaludt a két rosszcsontom, úgyhogy én is beszállok :-))))
Szerintem a másodiknál már könnyebb, legalábbis én így vagyok vele. Marci két éves korában elmentem dolgozni, mert már besokalltam, de nem lett jobb, dupla lelkiismeretfurdalásom volt: a munkahelyemen nem tudtam úgy végezni a munkám, ahogy igazából szeretném, sokszor kinyúltan érkeztem már reggel, és lopva inaltam el délután, hogy ne MArci legyen az utolsó gyerek, akit hazavisznek, alig vártam, hogy jöjjön a tesó és itthon legyek megint! Jó hamar elmentem táppénzre, és élveztem a szabadságot pár hónapig, készültem a gyes-időszakra: szerencsére ma már van net, és még az autót is én használom, ez sokat segít a klausztrofóbiámban-sokszor nem az hiányzik, hogy konkrétan kimozduljak, csak a tudat, hogy ha akarnám, megtehetném.
És jó az is, hogy naponta kétszer elcaplatunk az oviba, sok az ismerős a lakótelepen, megállok beszélgetni ezzel-azzal, az óvodában szintén pletyózás, MArcival is lehet már beszélgetni, tehát nem vagyok annyira trappista szerzetes, mint anno. Mondjuk a telefonszámlánk is elég magas, de ez az én luxusom, kell, hogy tarsam a kapcsolatot néhány emberrel, aki fontos nekem.
Igyekszem naponta pár órát (2-3) összeszedni magamnak, mikor netezek, olvasok, tévét nézek. Egyedüli probléma, ami zavar: hogy nem mozgatom az agyam. Jó lenne valamit csinálni, gondolkodtam azon, hogy tanulnék valamit- de mit? Igazán nem sok minden van, ami inspirálna. (Remélem, ami igen, azt tudom folytatni jövőre, de az heti egy alkalom, és az is annyi szervezést igényel majd...).
És már azon gondolkodom, mi lesz, ha Benedek három éves lesz: MArci iskolába kerül, ő oviba, én meg megint rohangálhatok, mint a mérgezett rágcsáló - szóval nem tudom, mi lesz, de most úgy reménykedem, hogy egy 4- max. 6 órás munkakört találok, mer másképp nem megy...-Illetve lehet még egy : 24 órás munkakör újabb 3 évre :-))))))))