Kedves Nan!
Irtó nehéz teológiai kérdés az egyház bűnbánattartása. Mert először is a kereszténység alaptanításainak egyike, hogy az egyház Krisztus misztikus Teste, s mint ilyen, szentnek kell mondani. "Szetn és szeplőtelen az én menyasszonyom" - mondja az Énekek Éneke vőlegényének szavaival Isten az egyházról.
Ugynakkor tapasztalati tény az a töméntelen mennyiségű gaztett, amit a kereszt jele alatt, sőt kifejezetten annak a nevében elkövettek. Pont a katolicizmus beszél örök természeti törvényről (én, ugye, ezzel vitatkozom, de ez most off :-)))), s akkor pedig teljesen hibás érv, hogy az "akkori emberek", az "korabeli világkép", "más idők voltak" stb. Az egyház tévedhetetlennek mondja magát nemcsak hit, de erkölcs kérdésében is. Akkor hogyan lehetne a régiek cselekedeit mint "tévedéseket" értékelni, s ez alapján nem bírálni?
Azt hiszem, a baj gyökere a hitetlenség. A bizalom hiánya az isteni Gondviseléssel szemben. Megmondom, mire gondolok.
Az egyháznak kettős természete van. Szent, mert Jézus alapította, mert Isten Lelke élteti. De bűnös, mert egyenként gyarló, tökéletlen emberekből áll. Ez alapadottság. Szent és tiszta ugyan a menyasszony, de mitesszeres az arca, a hónalja meg büdös. Mert ember.
A hitetlenség ott van, amikor a mitesszeres arcot el akarjuk fátyolozni. Isten és az emberek előtt. Azt hisszük, hogy Isten ugyanolyan "kritikusan" nézi majd az egyházát, ahogy mi, emberek nézzük egymást. Nem hiszünk abban igazán, hogy ő igenis szentnek és tisztának látja a bűnök ellenére. Ezért inkább a bűnökkel való töredelmes szembenézés és őszinte bűnbánat helyett elkezdjük azokat kozmetikázni, festeni, rúzsozni, púderozni, fityfenézni - aztán persze a sok festék meg kence egyre gusztustalanabb színben mutatja az egészet mindenkinek, aki kívülről nézi. Isten pedig egyszerűen nem tudja megtisztítani az egyházat azoktól a bűnöktől, amelyekhez még most is ragaszkodik (pont azzal, hogy szépítgeti, megmagyarázza őket), ahelyett, hogy végtelen bizalommal és az újrakezdésben remélve odaadná őket az Atya kezébe.
Pedig ugyanennek az egyháznak nagyon is világos tanítása van a bűnbánattartásról: a bűnöket fajuk és számuk szerint kell megvallani ahhoz, hogy valódi feloldozást lehessen rá kapni. Továbbá el kell sorolni a súlyosbító körülményeket is. Ezt elvárja minden gyónótól a katolikus tanítás, és azt mondja, hogy aki nem ezt teszi, az érvénytelenül járult a szentséghez. Magyarán minden külső formalizmus ellenére nem történt meg a bűnbocsánat. Nos, ahogy kicsiben, úgy van nagyban is. Ha az egyház a múlttal való szembenézés során a töredelmes bánat (nem az átfogó "hibáztunk sokat", hanem a tételes leltár)helyett nekiáll a múltat magyarázni, akkor bűnbocsánat nem történik. Az egyház bűnben és szégyenben marad, és az emberek, ahelyett, hogy "jótetteiket látván dicsőítenék a mennyei Atyát", végül csak a bűnöket fogják látni. Mert ha valaki (vagy maga az egyház) nem hagyja, hogy Krisztus szeretete elfödje a bűneit, akkor a bűnök fogják elfedni mások szeme elől Krisztus szeretetét.
És hogy ez nem spekuláció: nézz szét itt a topicban (meg az egész Vall/Fil-en): pont ez történik. Minél inkább akarod te vagy bárki más szépítgetni vagy megmagyarázni a történteket (mert magyarázni azt aztán qrvalyól tudunk, az már Ádámnak is nagyon ment a Paradicsomban...), annál nagyobb az ellenállás és az agresszió.
És a másik: nem kell tévedhetetlennek lenni, elég megbérmálkozni ahhoz, hogy az ember megkapja a Lélektől a bölcsesség ajándékát. A bölcsesség többek között arról szól, hogy mikor mit mondjunk. (Ld. Jézus és az adópénz.) Mert lehet ugyan, hogy az egyház "Mater et Magistra" (Anya és Tanító) - de föl kéne ismerni az idők jeleit. Ma az emberiségnek nem tanításra van szüksége, merthogy azzal már doszt tele a padlás. Hanem törődésre, áplásra, irgalmas szeretetre, figyelemre és nagy-nagy gyöngédségre. Érdekes: Teréz anyára nem olvasták rá a legelszántabb szoclibek sem az inkvizíciót és a keresztes háborúkat, sem a Holocaustot. Mert, noha minden bizonnyal hitt az egyházi tévedhetetlenségben, nem arról tartott előadásokat, hanem szolgált - ahogy az emberré lett Fiúisten tette.
Itt jön a hit szerepe: nemcsak a dicsfényben sugárzó, könyvtejkercset tartó Feltámadottban, hanem a némán szolgáló, a csöndesen tűrő, sőt a szenvedő Jézusban is felismerni Krisztus Királyt, a pantokrátort, a világmindenség Urát. Aki akkor is tanít, amikor szótlan, akkor is maga az Igazság, amikor cinikusan a képébe vágják (miközben ezer sebből vérzik), hogy "mi az igazság?". Nem kezdte Pilátusnak elmagyarázni, hogy mi az igazság. Mert nem lett volna vevő rá. De a római százados nem a dicsőségében pompázó, hanem a kereszten meghalt, bűntöl mocskolt és megalázott Jézusban ismerte föl, és vallotta meg, hogy "ez az ember valóban Isten Fia volt".
Hiszem és vallom, hogy abban az egyházban, amelyik nem akarná letagadni és kimagyarázni, hogy bűntől mocskolt és megalázott, a kívülállók előbb ismernék fel az Isten népét és az Örömhír letéteményesét, mint egy anakronisztikus, a középkori poma után ácsingózó, pökhendi szervezetben, amelyik vérfoltos mutatóujjal akar tiszta életre inteni.
Üdv:
Feanor
