Kedves Fineas!

Legszomorúbb számomra, hogy nem tudtok jó és rossz tapasztalatokat mondani az egyházakra vonatkozóan vagy nem akartok.

Szociológiai vizsgálatoknál a válaszmegtagadás is nagyon informatív ám! Vajon miért nem akarnak az emberek itt az egyházról írni, mármint konkrét és megtapasztalt dolgokat? Azért csupán, mert rosszfiúk vagy lusták? Nem hiszem. Nem lehet inkább, hogy azért, mert nincs közvetlen egyház-tapasztalatuk? Azért, mert az egyház de facto nem képvisel világosan és explicit módon semmi olyan nézetet, attitűdöt, elvet, gyakorlatot, amely megkülönböztetné őt egy (akármelyik) politikai párttól? Azt hiszem, a nem gyakorló keresztények számára az egyház mint olyan leginkább a médiában jelenik meg, propagandisztikus eszközökkel. És ahhoz meg hozzászoktunk, hogy a propagandára ne figyeljünk oda.
Ami hiányzik: a személyes megszólítás. A vallás közügy, ha egyházi ingatlanokról, népszámlálásról, 1 %-ról van szó. De ha arról, hogy az egyes ember mit gondol, mit hisz, milyen kérdések kínozzák, akkor magánügy. A hívők félnek attól, hogy fanatikusnak tartják őket, ha csak kiejtik a szájukon azt, hogy "Jézus", és naívnak, ha olyasmiket mondanak, hogy "megbocsátás, kiengesztelődés". Ezért (leszámítva néhány kifejezetten ilyesmire specializálódott lelkiségi mozgalmat) a gyakorló katolikusok a maguk vallásos egzisztenciáját izolálják, mintegy leválasztják a "hétköznapi" életükről - még akkor is, ha nem csak ún. "vasárnapi keresztények", hanem ha pl. otthon naponta órákat imádkoznak. És a munkatársai, felszínesebb ismerősei ebbe a magánszférába nem látnak be.
Nehéz dilemma ez: beszélni a hitünkről vagy sem. Aki Jézust többre becsüli, mint a Legújabb, Legextrább Mosóport, az nem fog róla úgy beszélni, mitha reklámozná, mintha el akarná adni. Olyan ez, mint a szerelemnél. Ha valaki a csontja velejéig szerelmes, akkor ezt annyira belül kezeli, annyira nem talál hozzá szavakat, hogy a környezete jószerével nem is tud róla. Ellenben van, aki ilyenkor kiplakátolja magára, hogy "én vagyok a hősszerelmes", az egész társasága ezzel foglalkozik - aztán amilyen gyorsan és intenzíven jött a szerelem, ugyanúgy el is múlik.
Nem akarok általánosítani, de talán tendenciaként mondható, hogy minél mélyebben éli meg valaki az Istennel való kapcsolatát, annál nehezebb azt szavakba öntenie, annál hülyébben érzi magát mindig, ha meg kell szólalnia ebben a témában, és ha mégis megszólal, akkor a hallgatói meg semmit nem értenek abból, amit mond, és még az is lehet, hogy jámborlelkű ateistaként könyvelik el a végén.

Na, asszem, jól belekavarodtam. Tehát amit ki akartam hozni az egészből: ha nem reflektálunk a megtapasztalható katolicizmusra, akkor annak az egyik oka az lehet, hogy nincs is megtapasztalható katolicizmus, illetve amit akként tapasztalunk, azt kvázi tudattalanul söpörjük be a "politika" rekeszbe, szemben a "lelkiség" rekesszel.

Üdv:

Feanor