Már régóta tervezgetem, hogy megírjam véleményemet az új albumról, vagy úgy általában Jarre zenéjéről a topicban, de ismerve saját jellegzetes viszonyulásomat ehhez a zenéhez, inkább vártam még vele. Egyrészt mert zeneakadémista lévén hozzászoktam, hogy a zene saját magát fejezi ki és a szavak épp csak körülírják. Másrészt ha új Jarre lemezt hallgatok először, hihetetlen türelmetlen vagyok. Legyen már vége! Vajon mi van még hátra? A végén meg csalódott vagyok, hogy nem tudom csak úgy hipp-hopp beilleszteni a többi közé az új jövevényt. Aztán a track-ek közötti ugrándozás, tekergetés közben jövök rá, hogy milyen hihetetlen módon megint újrafogalmazta magát. És így az új album fényében megint másmilyennek látom az összes többi szerzeményét.

Leginkább 1993-tól, a Chronologie-tól kezdve érzem, hogy egyre jobban rátapint tematikailag is a saját lényegére: a megújításra, az időbeliségre, múlt-jelen-jövő kapcsolatára. Ami a Metamorphoses kapcsán szembetűnik, az az, hogy amíg mások a jövőről úgy beszélnek, mint valami embertelen, gépies, falanszteri világ, addig Jarre, a gépzene mestere elhozza nekünk a jövőt és jelenné teszi. Hihetetlenül friss, új, eredeti, és egyből úgy érzem, hogy dejó, lehet ilyen hozzáállással is szemlélni a világot, ahogy azt ő teszi. Ezért nem ér senki sem a nyomába. Lehet, hogy nem lesz sohasem toplistás ezentúl egy száma sem, de pályafutása végigszántotta ezt az egész gyökér popzenét, hisz az Oxygene óta belőle élnek a szignálszerzők, a természetfilmek zenéinek a szerzői és még sokan mások.

Jarre művészetében az a legjobb, hogy a hallgató is részévé válik és sajátjának érzi. A koncertek olyan ízlésesek és életszagúak, hogy engem egyáltalán nem érdekel, hogy ő játszik-e, vagy nem. Több olyan esetet is láttam, amiből tisztán látszik, hogy a hangszerek, amin ő játszik, nem szólnak. Pl. az egyiptomi koncerten az Oxygene 4-ben nagyban nézelődött hátrafelé az arab dobosra, és amikor megszólalt a dallam, csak utána kapott hirtelen oda a billentyűkhöz, rázta is a fejét rendesen. De ha belegondolunk, aki ilyen monumentális koncerteket, visza avállán, élteti a "show-t", attól nem várható el, hogy pontosan, hallhatóan játszon.

Akkor éreztem leginkább, hogy a hallgató mennyire aktív részese a zenéjének, amikor a minap ellátogattam a Lézerszínházba. Ugyanis Jarre zenéje a hallgató számára nyitott bármilyen térbeli vagy tematikus asszociációkra. Nekem meg is volt a legtöbb szerzeményéhez a magam képzete. Talán ezért nem tudtam mit kezdeni egy másvalaki ötleteivel. Mozgásokban túl illusztratív volt erősen centrális (állandóan középen mozgott-forgott egy változó alakú lézernyalág, ami szemüveggel 3D érzetet adott) és hiányoztak a színek. Úgy érzem, Jarre zenéje elég érdekes és beszédes ahhoz, hogy a ritmikáját, a mozgó szólamokat fénymozgással illusztrálni kéne. Ezt ő maga sem teszi, hiszen a koncerteken a látványvilág a sokféle lehetséges asszociáció egyikéhez segít hozzá minket és a zene önálló egysége a látványvilág önálló egységével együtt adja a hatást. A látvány a zenéhez tesz hozzá, nem azt illusztrálja. A Lézerszínház előadásának nem volt témája, nem gondolta tovább a darabok mögött rejtőző gondolatokat. Sőt a tételeken belüli rövidítések, vágások is zavartak. Mindemellett messzemenően elismerem azt a precíz, profi munkát, amit az előadás létrehozói végeztek, de talán pont a Lézerszínház eszközei túl soknak bizonyulnak ahhoz, hogy egy ilyen jellegű zenéhez hozzá tudjanak szólni.

Egyenlőre eddig jutottam el a gondolataimban, de remélem, folytatom még valamikor.