Nagyon megértő voltam egy éven át. Gyerek ügy megjelenésekor nagyjából hasonlóan viselkedtem, mint művészmama.
Nem vagdalkoztam és toporzékoltam eddig soha. Miért?
Mert tudom, hogy a kedvesem alapvetően sérült az emberi kapcsolatait illetően. Nem ilyennek született, és sosem panaszolta, de látom.
Naív lennék? Lehet.
De az az ember, aki nulla forinttal jött át a határon élete virágában, majd a semmiből és becsületesen épített egzisztenciát két év alatt, miközben néhány millával megcsappantotta a legjobb barátjának vélt ember, miközben az exneje lelépett gyerekestül egy másik pasashoz, előző nap még szerelmet hazudva, akit az édes testvére kisemmiz az örökségéből és még sorolhatnék ilyeneket az életéből... Nem balek, csak egy jóindulatú, nagypofájú farkas.
Szal, az az ember türelemet érdemel, és azt, hogy valaki által újra megtanuljon bízni, hinni, már ha ez egyáltalán lehetséges a fentiek alapján.
És türelmes voltam, ami nem jelentett terhet a számomra.
Bízik bennem, és nincs ebben az országban senkije rajtam kívül, akit a barátjának nevezne.
Tudom, mert minden cimboráját ismerem. Velem jön - megy, nekem meséli el még azt is, ha hasmenést kapott. Ő ugrik nekem, ha elfogy a pénzem, ha rosszul szigetel az ablak, és az ő vállán bőgök, ha beszól a főnököm. És én ebben a szeretetben hiszek.
Nincs mentség, gerinctelenül viselkedik ebben a helyzetben. Mert valamit nem képes egyedül megoldani. Nevezetesen leányka psychojának pszichévé lényegítését. Mégpedig kapszulamentesen.
És én nem tudom, tudok - e neki segíteni.