Udvozlok mindenkit.
Az elmult ket honap alatt vegigolvastam a topicot, mikozben azon toprengtem, hogy erdemes-e beleszolnom. Vitaba valoszinuleg nem fogok szallni senkivel, de azert megis elmondom a magamet.
Negyedik eve elek az USA-ban, egy mexikoi hatarhoz kozeli kb.egymillios varosban. Nekem Amerika eletem legeslegnagyobb kalandja ! Legalabbis annak ereztem ittletem elso ket eveben, mig a racsodalkozas tartott, mig meg nem szoktam. Azt irtam az elso honap utan egy levelbe haza, hogy "America is unbelievable, fantastic, amazing, and terrific!" Kicsit ugy tunt, mintha Disneylandbe lennek, es mintha egy filmben latnam szerepelni magam, annyire valoszinutlennek hatott ram minden. Olyan erzesem volt, mintha egy mas planetara kerultem volna, talan a Marsra hasonlitanam. Ugy ereztem magam, minth egy ibolya, amit kitepnek eredeti foldjebol, kornyezetebol es cserepbe ultetve athelyeztek a nagy kaktuszok koze... (Megjegyzem, hogy kb.80 %-os angoltudassal erkeztem.)
Nekem Amerika egyetlen szoval jellemezve tudattagulast jelent. Engem a tudasvagyam hozott Amerikaba, tehat nem meggazdagodas miatt jottem elsosorban. Kivaltsagosnak es szerencsesnek erzem magam, amiert a sorsom megadta azt a lehetoseget, hogy itt elhetek, meg akkor is, ha rengeteget szenvedek itt. Nekem otthon konnyebb volt, mert szerenyebb, egyszerubb volt az eletem, megis boldogabbnak ereztem magam. Az a velemenyem, hogy nem lehet es nem is szabad osszehasonlitani Amerikat kis Kozep-Kelet Europai szulohazammal, mert egyik sem jobb, vagy rosszab a masiknal, csak MAS. A gyokereim es a multam a Karpat-medenceben vannak, Amerikaban viszont kiepithetem, megalapozhatom a jovom, ha akarom. A szivem hazahuz, mert elnek vannak az emberek, akikhez kotodom. Viszont az agyam azt mondja, hogy maradjak itt, mert itt konnyebb munkat, megelhetest talalni. Az a velemenyem, hogy fantasztikus dolog itt elni par evet, es mindenkinek melegen ajanlanam, tapasztalatszerzes celjabol. De amikor arrol van szo, hogy itt telepedjen le az ember, azt szazszor is meg kell gondolni!
Megfigyeltem, hogy 40. napja voltam Americaban, amikor eloszor ereztem honvagyat. Sose fogom elfelejteni, hogy pont aznap vetitettek a teveben az "Unbearable Lightness of Being" (A let elviselhetetlen konnyusege) c. filmet (Milan Kundera) ami jol sziven talalt. Tiz honapig voltam itt egyfolytaban, amikor eloszor repultem haza, es bizony osszeszorult a torkom, amikor a gep a becsi repterhez kozeledett... Allitolag messzire kell menni az embernek ahhoz, hogy felismerje, hova tartozik... Attol kezdve mar nem becsmerlem szulohazamat, sot, bizonyos szempontbol megnott a szememben. Azota ugy erzem, hogy nem vagyunk kisebbrendubbek az amerikaiaknal.
Korulbelul a masodik evemet tolottetem Amerikaban, amikor mar nem birtam tovabb es ugy dontottem hogy vegleg hazamegyek. Csakhogy a repulogepen hazafele vegig bogtem a sajnalattol, hogy onkent lemondok a lehetosegek orszagarol. Ugyhogy otthon nehany alatt osszeszedtem magam es visszajottem ide azzal, hogy megsem adom fol. Szoval Amerikat szeretem es utalom is egyszerre.
Engem meglepett, hogy olyan sok a negativ velemeny az USA-rol.Ennel mar csak az lepett meg jobban, en sajat magam is hogy ugy altalaban megertem oket. Szerintem a 90-es evekben Amerika mar nem olyan csabito, mint par evtizede volt, sajnos. "What happened to the American dream ?"-teszik fol itt is a sokat sejteto kerdest. "No money - no funny."
Ez a kemeny realitas.
