Sziasztok!
Újoc lévén csak visszafogottan szólok.
Egy magzat létezése első kb. 40 hete alatt szerzett benyomások mélyebbek, mint azt eddig gondolták. Belegondoltatok-e, hogy micsoda felelősség dönteni egy másik, leendő szuverén lény életéről? Úgy is, ha egészséges. És ha nem?! Aki szellemileg sohasem lesz képes rá, hogy bonyolultabb problémákat megoldjon, arra milyen élet vár? Hogy nem teljes, az biztos. És a családjára? Még ha rövidebb is a várható életkoruk az ilyen embereknek, a szüleikre micsoda terhet ró egy többé-kevésbé magatehetetlen élőlény gondozása? És a szülők után ki folytatja? Jó, szülessen meg minden baba. A családjának ki és milyen segítséget ad a felnevelésében?
Ha szellemileg kicsit értelmesebb, és tudatosul benne, hogy mennyire más, mint a többi, akkor nemcsak a feltételezett boldogság pillanatait veszik el tőle, hanem a negatív eltérés érzését az átlagtól.
Ha objektív oldalról nézzük, akkor egyrészt nem véletlenül alakult ki a természetes szelekció, másrészt ekkor meg hol van az, ami az embert emberré teszi?Miért ne kapjon minden ember egyenlő esélyt az élethez, legalább megszületésekor?
Örülök, hogy ilyen kérdésben nem kellett még döntenem.És csatlakozom Bélához. Aki van annyira életképes, hogy meg tudjon születni, az szülessen meg (eddig legyen a szelekció), utána pedig (kivéve ha ellenkező irányú kívánságát jelzi) a lehetőségekhez képest tartsák életben.