Kedves Búrkifli!

Igen, erről eszembe jut a középiskolai irodalomtanárom, aki a Petőfi ouvre ismertetése előtt baljósan rámutatott az összegyűjtött lírai kötetre, s összetartott hüvelyk és mutatóujjával jelezte, hogy szerinte mennyi belőle az igazán jelentős iromány, kiemelve, hogy "Gyermekeim... a mi drága Petőfink grafomán volt"...
A tankönyvkészítésben még dívó irodalomtörténeti sztereotípiák mellőzésével lenne jó tanítani. Persze ez így nagyon általános kötekedés a bevett módszerek ellen, mégis például sokan vallják, hogy pl. Bartók ismerete után valódi élmény Bach-ban elmélyedni, visszatérni, azaz néha a dolgok aktuális értelmezését, befogadását segítené, ha megcsavarnánk egy kicsit a kronológikus sorrendeket: azaz már elsőtől kezdve a nebulók köztudatába áramoltatni a kortárs irodalom "tendenciáit", s eltérőnek bélyegzett olvasati módszereihez szoktatni a srácokat.
Én speciel a mostani köztudatból nagyon hiányolom a kései nyugatos Kálnoky László örökségét, vagy a nemrég jobblétre szenderült Rákos Sándor életművének figyelembevételét. Érdekes, hogy az újholdas nemzedék közül is sokakat "divat nem kedvelni".
Én nem tudom, természetesen nekem is vannak fixaideáim, de jobbára nem szeretek kivetni senkit és semmit a megismerés fókusza alól.
De lásd, pl. Berzsenyi kissé faragatlan, szögletes és vidékies őszinteségét jobban kedvelem a kamuti Kölcsey közéleti entellektüellségénél (Voltak is afférjaik rendesen :)). Ezesetben természetesen nem az "irodalom", hanem utóítéleteim alapján rangsorolom őket, és hiba lenne azt hinni, hogy több nemzedéke halott személyek szerves jellemét "utóítéleteim" nélkül rekonstruálhatnám. Ezen a szinten igaza van annak, aki az irodalmi művet zárt rendszerben szemrevételezi, s elveti a szerző személyét, ami nem mindig koherens vizsgálati "tárgy", hiszen megfoghatatlan, sőt nem is létező valami.