Igen, és sajnálatos, hogy sokszor "csak" a gyermekversek, a Rongyszőnyeg varázsrigmusai alapján ítéli meg a szélesebb olvasóközönség... bár a hetvenes évek elején állítólag a Pszyché is akkora siker volt, hogy minden tininek ott lapult a zsebében egy-egy szép kötet. Ehhez képest ma már csak a dübörgő discmanek, pillangókések lapulnak - hogy éljek ezzel a közhelyszerű ziccerrel.
Levelezéseinek nagy részét olvastam, Kosztolányi, Babits nagyszerűen méltatta, és persze a mester, Hamvas Béla korholásai sem voltak mellékesek világképének kialakításában. N.N.Ágnes vahogy így írja W.S. 60. születésnapjára: "Weöres Sándor hatvan éves. És ez tulajdonképpen mellékes is, mert ugyanúgy lehetne 15 vagy 500 (...) kamaszkorában egy vén bölcs benyomását keltve sétálgatott közöttünk [jobbára igen kapatosan :-)], időskorában pedig újból felfedezte a pajzán kamaszkor gyönyöreit..." stb., nem szószerint idézem.
A mesterséghez való hozzállásban - ami a szó szkepszismentes hódolatát jelenti - tényleg ő az "utolsó klasszikus". Sokszor naívnak tűnő költészetét nem fertőzte meg a posztmodern, szövegei még a hagyományos módon "lélegeznek", életben tartják az olvasót, s ősidőkből táplálkozó ösztönös fluidummal többé is avatják puszta versfelhasználónál: általuk a dolgokat "gyökerüknél tapinthatod"...
Nagyon sok kedvencem van a frisebb nemzedékekből is, de valahogy őt még/már képes vagyok túlidealizálni, Oberonná, tündérkirállyá kiálltani, s nem csak azért, mert fizikailag már nem létezik, hanem mozarti alkatával egyszerüen sosem lehetett puszta "budapesti írófoglalkozású lakossá" csupaszítani: aki nagyrészt csak gondolatban él és azon belül teremt, mindig több lesz önmagánál, és lényegénél fogva a Mindennel közös.
Nem tartom jó dolognak, hogy a mai aktív, ill. passzív irodalomfelfogásból jobbára kimarad az egészséges alázat és a rácsodálkozás képessége - melyeket avíttas jellemvonásoknak szokás tartani -, pedig az irodalom a lét ömagára is reflektáló szócsöve, s mint ilyen csupán kelléke az élethossznyi szemlélődésnek.
Kezdek egy kicsit offtopic lenni, ezért sebtibe lezárom mondandómat egyik kedvenc dilemmámmal:

„Az irodalom nem más, mint kísérlet azon jelenlét visszafoglalására, amelynek maga az irodalom csupán távoli és nosztalgikus visszhangja – az irodalom egyszersmind oka és tünete az elkülönülésnek, amely felett siránkozik.”