XLV. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM, 2001. január 5.
PAPP LÁSZLÓ TAMÁS:

Retusált történelem

– a Fidesz-kormány historizáló szemléletérõl -

 A Liberális Internacionáléból való kilépéssel végéhez ért a Fidesz 1993 óta tartó permanens ideológiai metamorfózisa. A folyamat jelképes zárókövének tekinthetõ Tisza István és Ravasz László szobrának kormánytisztviselõk általi leleplezése. A református püspök mellszobrát Semjén Zsolt, a dualizmus utolsó nagy formátumú politikusának emlékmûvét személyesen Orbán Viktor avatta fel. A kultuszminisztérium helyettes államtitkára filoszemitaként jellemezte az elsõ zsidótörvény bevezetését uszító hangú szónoklattal üdvözlõ fõpapot, a miniszterelnök pedig avatóbeszédében utalt rá: Tisza mindvégig ellenezte hazánk belépését az elsõ világháborúba. A tények egyik közéleti férfiút sem zavarták. Az sem, hogy bármelyik legújabb kori magyar történelembõl szigorlatozott egyetemista dokumentumok sorával cáfolná állításaikat.
      Ravasz László a felsõház tagjaként asszimilációra képtelen, a magyarságot veszélyeztetõ etnikumként jellemezte a zsidóságot. "Magyar a zsidó, állítja valaki, még azt is hallottam, hogy a református felekezet mellett a leggyakrabb felekezet a zsidó. Üljön csak be a Nyíregyházára menõ harmadosztályú kocsiba, amelyben 60-70 hernyósapkás, kaftános zsidó van, akinek a szájában habzik a jiddis, kérdezze meg magától: ez a magyar, ez Árpád népe, ez Arany János népe?" - mondta az elsõ zsidótörvény parlamenti vitájában. Tisza István nem a háborúba való belépést ellenezte, csupán annak idõzítését. "Rendkívül kedvezõtlennek tartom ezt az idõpontot, hiszen Romániát már elveszettnek kell számítanunk, s pótolni még nem tudjuk. Az egyetlen állam, amelyre számíthatunk, Bulgária, ki van merülve. A jelenlegi alkán helyzete olyan, hogy casus belli találása a legcsekélyebb gondot sem okozza. Ha majd eljön a rajtaütés ideje, a legkülönbözõbb kérdésekbõl kialakíthatjuk az okot a háborúra" - írta Ferenc Józsefnek 1914. július 1-jén kelt levelében. Ha egy küldetéstudattal megáldott államférfi tiltakozik nemzetközi fegyveres konfliktusba való sodródás ellen, az Teleki Pálhoz hasonlóan öngyilkos lesz vagy minimum lemond. Tisza egyiket sem tette. Elkeserítõ, ha a kormánytagok ilyen hézagos tudásanyaggal rendelkeznek szülõföldjük múltjáról.

De nem puszta mûveltségbeli hiányosságról van szó. A kormányfõ nyilvános fellépéseibõl dekódolható, hogy világnézeti legitimációját szeretné tovább erõsíteni az MDF-tõl, kereszténydemokratáktól, FKGP-tõl hozzájuk pártolt antiliberális-tekintélyelvû szavazók elõtt. Antall József örökébe lépve ideáljának a dualizmus és a Horthy-korszak hatalmi struktúráját és politikai elitjét tekinti, megtagadva annak szabadgondolkodó opponenseit. A jobboldalon blaszfémiának számít az otilde;szirózsás forradalom, Károlyi Mihály, Jászi Oszkár, Bibó István, illetve a Horthy-rendszert eltemetõ, tiszavirág-életû 1945-ös demokrácia pozitívumainak emlegetése. Az Orbán által használt panelek szervesen illeszkednek az antalli történelemszemléletbe.
      Az elsõ demokratikusan választott kormányfõ hazánk történetét lineáris vonalú fejlõdésként ábrázolta, amelyet a bolsevizmus szakított meg. "Négy évtized mesterségesen zúzta szét organikus belsõ szerkezetünket, a magyar társadalom természetes struktúráját" - mondta a rendszerváltás kezdetén. Fenti nézeteit osztó biográfusa, Gergely András szerint Antall úgy vélte: "a régi magyar középosztály 1944 elõtt nem vizsgázott rosszul, s az ország elsõ, 1944-es szétlopásának az elõfeltétele is e középosztály kiszorítása volt a hatalomból. Ezt a korosztályt érdemesnek ítélte arra, hogy visszaforduljon hozzá. (Nézetei e ponton valóban és markánsan különböztek például Bibóétól, s ezen alapult az a látszat, mintha restaurálni akarná a régi világot) ...Saját korosztályában, környezetében bízott, s a fiatalabbak közül azokban, akiknél a családi háttér is garanciát jelentett. "Új, friss erõkben" azért nem hitt, mert látta, megélte a jórészt új erõkbõl szervezõdõ 1945 utáni arasztpárt, a szociáldemokraták, a kisgazdák akkori erkölcsi széthullását." (Gergely András: Antall József a rendszerváltozás miniszterelnöke. in: Schmidt Mária-Tóth Gy. László: Janus-arcú rendszerváltozás. Kairosz. 1998. 122-135. o.)
      Az Antalltól jó osztályzatot kapott úri establishment megítélését a valóság némiképp beárnyékolja. Az ország szétlopásának elõfeltétele ugyanis nem a középosztály félreállítása, hanem az állampolgári jogegyenlõség alapépítményének lelkes ovációval megtörtént szétzúzása volt. A középosztály nagy része asszisztált a zsidótörvények végrehajtásához. A német megszállás bekövetkeztekor a rendszernek olyan hivatalnokértelmisége volt, mely úgy szocializálódott, hogy a karrier záloga nem a szaktudás, hanem a családfa. Nem tehetségesebbnek kellett lenni, elég volt a fajvédõk származási preferenciájának való megfelelés. A nácibarát, judeofób közigazgatási bürokrácia zöme a hadsereg és csendõrség tisztikarával együtt fegyelmezetten menetelt a végpusztulásba. Ezzel szemben a demoralizáltnak nevezett szociáldemokrácia és a parasztpártok részt vettek az antifasiszta ellenállásban. Az 1944-et a régi világ csõdjének tekintõ Bibó nem fért bele a konzervatív miniszterelnök tradicionalista interpretációjába.
      Antall halála, az MDF választási kudarca és rohamos népszerûségvesztése politikai vákuumot idézett elõ a jobboldalon. A miniszterelnök integratív karakterének hiánya, a hatalom összetartó erejének megszûnése belharcokhoz és szakadáshoz vezetett a fórum, illetve a KDNP berkeiben. A marakodó, belsõ törésvonalak által szabdalt pártokat nem díjazó, a rendet és autoritást viszont kedvelõ jobboldali szavazótábor a kritizáló tagtársaival rövid úton leszámoló Torgyán népszerûségi mutatóit javította. Ezen szavazatok megszerzésével sikerül élre kerülnie a Fidesznek. Ekkora nemcsak az MSZMP utódpártjától és a jobboldali kormánykoalíciótól való azonos távolságtartás oktrínáját revideálták, de verbális szinten a parlamentáris demokrácia határmezsgyéjét is átlépték olykor. Alkotmányon kívüli vészforgatókönyvük emlékezetes botránya nyilván a tõlük jobbra állók meghódításának célját szolgálta, a legelementárisabb felháborodást azonban a kormányt idegenszerûnek nevezõ mondat váltotta ki. Ez a megállapítás is a minden baloldalit és liberálist hazaárulással vádolók felé tett nyílt gesztus.
      A terminológiai hangsúlyeltolásokkal párhuzamosan Orbán csapata rendelést adott a magyar félmúlt jobboldali ízlésvilág szerinti átírására. Az új, "polgári" történelemszemlélet és nemzetfelfogás együtt járt azzal, hogy a Fidesz alapítói megtagadják pártjuk genezisét. A liberális-alternatív-bázisdemokrata ifjúkor szép lassan átadja helyét a férfias tekintélyuralmi-etnocentrikus-rendcsináló attitûdnek. Hogy ez összeegyeztethetõ legyen a magát demokrataként identifikáló kormánypárti ethosszal, visszamenõleg eltüntetik a nemzeti krónika pergamenjét beszennyezõ vérfoltokat. A szakkollégiumi eszményképeket pedig nagy intenzitással leköpködik.

Munkához látnak a párt udvari történészei, Schmidt Mária és Tõkéczki László. Legelõbb a fiúk hajdanvolt szellemi táplálékát, a bibói életmûvet kell intellektuálisan detronizálni, mégpedig úgy, hogy egyúttal megkonstruálható legyen az ántivilágot jelentõ Ravasz László Bibóval szembeni morális fölénye.
      "Bibó István - egyéb érdemei és kvalitásai mellett - emberileg kétségtelenül rendkívül etikus figura, ugyanakkor a szó európai értelmében mégis a nyugati szalonbaloldali szemléletet képviselte. Ahhoz a baloldali francia értelmiségi típushoz állva közel, aki mindig megérteni akarta a szocializmust és a Szovjetuniót is, bár tudta, hogy "vannak bajok", mégis hitt a rendszer megjavíthatóságában, illetve abban, hogy azzal értelmesen együtt lehet élni (...) Ezzel a típussal Ravasz Lászlót állítottam szembe, aki miután látta, hogy a református egyház világi felsõ vezetését köztársaság-ellenes szervezkedésnek kikiáltott Magyar Közösség-ügy kapcsán bebörtönzik, lemondott tisztségérõl, s azt írta visszaemlékezéseiben, hogy "inkább okos voltam, mint bátor". Az egyik ember tehát mindvégig lojális, baloldali pozícióból próbál meg alkudozni, a másik pedig világosan felismeri, hogy mi van, nem hajlandó kollaborálni, s még ahhoz is van elég alázat benne, hogy beismerje saját gyengeségét és gyávaságát. Mindez persze nem Ravasz tévedhetetlenségét jelenti. A zsidótörvények kapcsán például hibázott" - írja Tõkéczki. (Történelem, eszmék, politika. Kairosz. 1999, 353. o.) A "lojális" Bibó 1945 után semmilyen politikai funkciót nem töltött be. Ravasz László közéleti szerepet vállalva támogatta a magyar zsidóság kirekesztését. Bibó szembehelyezkedve a közhangulattal, saját pártjával és Rákosiékkal, ellenezte a magyarországi németek deportálását. A svábok kollektív megbélyegzésében olyan demokraták futottak versenyt a kommunistákkal, mint a parasztpárti Kovács Imre vagy id. Antall József kisgazda miniszter. A késõbbi miniszterelnök édesapja a kormány 1945. december 22-i ülésén így érvelt: "Nemzetpolitikai szempontból nem kétséges, hogy agyarországnak érdeke, minél nagyobb számban hagyják el a németek az országot. Soha nem lesz ilyen alkalom, hogy megszabaduljunk a németektõl..." Tõkéczki a senkinek nem ártó Bibónak felrója naivságát. A törvényhozó pozícióban emberek sorsát negatív módon befolyásoló fõpap viszont csak hibázott. Bibónak nincs helye a kormány történelmi arcképcsarnokában. Egyik-másik tanulmányának megállapításaiból ugyanis a "polgárosodott" Kövér László lelkialkata rajzolódik ki. "A romantikus hazafi Közép-Kelet-Európában az antidemokratikus nacionalista típusává deformálódott, azzá az emberré, aki a nemzeti végveszedelem állandó érzésében él, és ebben a lelkiállapotban mindjobban lehetetlennek és idõszerûtlennek érzi az elfogulatlanságnak, tárgyilagosságnak, nyugalmas alkotó munkának azokat az erényeit, melyek a demokráciával járnak, s ezen az úton magával a demokratikus ideológiával is meghasonlásba jut, s az internacionalizmust a hazaárulással veszi egyértelmûnek" - írta a vesékbe látó mester. (Válogatott tanulmányok. Magvetõ, 1986. I. kötet. 343-344. o.) Tõkéczki bírálja Bibó hidegfejû, tradíciókat, nemzeti érzést lebecsülõ racionalizmusát. Azt a Bibót vádolja a hagyományok elvetésével, a racionalizmus fetisizálásával, aki szerint "az értékõrzõ tradicionalizmusnak ugyanis megvan a maga értelme a naiv racionalista radikalizmussal szemben, éppen úgy, mint a forradalomnak az elszáradt, formalista tradíciókkal és betáblázott érdekekkel szemben" (i. m.: 345. o.). Bibót természetesen azért kell letaszítani a piedesztálról, mert akadály a dualizmus és a Horthy-korszak anakronisztikus szellemisége rehabilitálásának útjában.

Tõkéczki László a marxizmus harcos népszerûsítõjeként robbant be a Kádár-rendszer tudományos életébe. (1978-ban az MTA tudományos munkatársaként írott cikkében sajnálattal konstatálja, hogy a fiatalok marxizmussal való érzelmi azonosulásának útjában állnak a „társadalomtörténetileg rövid távon kiirthatatlanul még meglévõ elõítéletek, 25 év sulykolt antikommunizmusa, a vallásosság erõs nyomai a szokások szintjén, továbbá a sztálini torzulások szomorú emlékû gyakorlata vagy az újindividualizmus kispolgári ellenségei... Ugyanitt említhetném meg a nacionalista hangulatok újabb jelentkezését. Világszerte észlelhetõ tendenciáról van szó persze, de nem magyar sajátosságok nélkül. Történelmünk eme rákfenéje is alkalmasnak látszik világnézeti alapozásra. Veszedelmét fokozza, hogy sajnos Európában néhány helyen szinte hivatalos pártfogásban részesül.” Tõkéczki László: A marxizmus esélyei. Kritika. 1978, február. Másodközlés: A marxizmus hazai helyzetérõl. Szerk.: Szerdahelyi István, Vörös T. Károly. Kossuth, 1987) A rendszerváltáskor felfedezi a szociáldemokrácia értékeit. Ekkor írott cikkeiben a Horthy-rendszert antidemokratikus, militarista, a polgári fejlõdést gátló társadalmi berendezkedésként jellemzi. (Például Századvég. 1988/6-7. 240. o.) Horthy állami propagandával övezett újratemetését követõen viszont már azt állítja, hogy "a dualizmus - ahogyan 1921-tõl 1938-ig, majd egyre szûkülve azután az ún. Horthy-rendszer is - jogállam volt. (Ez utóbbit helyesebb volna egyébként Bethlen- endszernek nevezni!) Nem polgári demokrácia, még kevésbé tömegdemokrácia, csupán csak egy saját törvényeit komolyan vevõ, íratlan alkotmányú parlamentáris jogállam" (i. m.: 93. o.). Holott a harmincas évek közepétõl a Bethlent is ellenzékbe szorító rezsim csak logikai bukfenccel nevezhetõ el róla. A Horthy-rendszer nem csupán a számos árnyoldallal rendelkezõ bethleni konszolidációból áll, hanem fehérterrorból, a numerus claususból, aratók közé lövetõ kakastollasokból, a zsidók diszkriminációjából és vagonírozásából, háborús bakamészárszékbõl is. Nehezen tekinthetõ jogállamnak egy olyan ország, ahol a Tanácsköztársaság bukása utáni atrocitások és gyilkosságok résztvevõi közül senkit nem vontak felelõsségre. A nemzetközi tiltakozást kiváltó 1925-ös frankhamisítási ügy értelmi szerzõi is megúszták büntetlenül. A jugoszláv államfõ és a francia külügyminiszter gyilkosainak Gömbös Gyula birtokán történõ kiképzése sem illik bele a parlamentarizmusról alkotott összképbe. A Horthy-korszakban a társadalmi rend elleni izgatásról és a kormányzósértésrõl szóló gumiparagrafusok alapján bárki elítélhetõ volt pusztán verbális rendszerbírálatért is. A nyílt szavazásos választásokon állandósult csalásról és erõszakról nem is beszélve. A hazugságrekordot azonban Schmidt Mária állítja fel, mikor kijelenti: "A zsidóellenes intézkedések mögött a Harmadik Birodalom ismételten és egyre agresszívabban kinyilvánított akarata, illetve az általuk pénzelt és támogatott magyar szélsõjobb aktivitása húzódik meg." (Diktatúrák ördögszekerén. Magvetõ. 1998. 87. o.)
      Az intézményesített antiszemitizmus mentegetõinek tipikus védekezése, hogy külföldi nyomásra hozták a zsidótörvényeket. A Harmadik Birodalom valóban befolyásolta a törvények megszavazóit, de nem kényszerítõen, hanem bátorítólag. A felvételi keretszámokat a nemzetiségek számarányához igazító, a zsidóságot önálló etnikumnak tekintõ 1920-as numerus clausus meghozatalának egyértelmûen belpolitikai oka volt. A történelmi Magyarország dicstelen pusztulásáért felelõssé tett zsidóságra osztották a kollektív bûnbak szerepét. A bethleni konszolidáció háttérbe szorította az extrém, radikálisan antiszemita jobboldalt. Gömbös zsidófaló fajvédõi perifériára kerültek. 1928-ban napirendre tûzték anumerus clausus eltörlését. A kormánypárt Bethlen szervilis mamelukjaiból álló parlamenti frakciója csak akkor volt hajlandó jóváhagyni, amikor István gazda népszövetségi szankciókkal fenyegette õket. Akkor is csak fogcsikorgatva. Pedig ezek a Horthy-rezsimen belül mérsékelteknek számítottak. De még õk is csak presszió hatására tették félre elõítéleteiket. Gömbös hívei viszont nem szavazták meg a törvénymódosítást.
      A harmincas évek végére a Bethlen által kezelhetõnek ítélt "puha antiszemitizmus" a jóval keményebb imrédysta változatba ment át. Gömbös Fajvédõ Pártjának örökösei, akik már a nácik elõtt a numerus claususnál keményebb rendszabályokat követeltek, valószínûleg nem kényszer hatására terjesztették be a zsidótörvényeket. A külsõ antiszemita oktrojáció teóriájának legjobb cáfolata, hogy 1928-ban sehol nem volt még náci hatalom. Az Egységes Párt mégsem önmagától, csak a Népszövetség elszólítására szüntette meg a zsidógyûlölet törvényerõre emelését. Nem meggyõzõdésbõl tette hát, csupán a következmények elkerülése miatt. Ezen reálpolitikusi antiszemitizmust a demokratikus Európa visszafogta, a náci terjeszkedés pedig szabadjára engedte. Teleki Pált sem Adolf Hitler, hanem saját - aktuálpolitikai okokból idõszakosan háttérbe szorított - elõítéletei kényszerítették a náci fajelmélet adaptálására.
      Az alkotói szabadság jogszabályban deklarált lehetõségével élve Tõkéczki László és Schmidt Mária persze azt ír, amit akar. Nem is lenne gondom vele, amennyiben tényekbe ütközõ értekezéseiket adóforintok helyett saját forrásokból vagy egy magánkiadó segítségével publikálnák. Mert például a Tõkéczki László írásait összefoglaló kötet megjelenését a XI. kerület kormánypárti többségû önkormányzata finanszírozta.

[HJM:Kiemelések tőlem]