A Távlatok című folyóirat összefoglalása a Dominus Jesus dokumentumról:

A DOMINUS IESUS UTÁN
Szerkesztőségi összeállítás

A Hittani Kongregáció nyilatkozata nem csupán egyetértést és örömet váltott ki, hanem sokfelé nyugtalanságot, csalódást, felháborodást, éles tiltakozást is. Ténylegesen sokan csak egyoldalúan kiélezett sajtóhírekre alapozták véleményeiket és véleménynyilvánításukat. Sokaknak, akik hangoskodnak, lényegében nincs igazán ismeretük arról, mit is tartalmaz a nyilatkozat.
Jelen összeállításunknak nem célja, nem is lehetne célja, sem a teljesség, sem az, hogy a sokfelé ágazó véleményeket egységes szintézisbe hozza. (Nagy Ferenc)

1. A 95 éves Franz König bécsi bíboros a nyilatkozat közzététele után hamarosan megemlített néhány fontos szempontot, amelyeket később mások is megfogalmaztak: a Dominus Iesus a katolikus Egyház, sőt az összkereszténység központi tanítását adja elõ (Krisztus az Út, az Igazság, az Élet); a mai közfelfogásra kihívóan és elidegenítõleg hat a mindenkire kötelezõ igazságnak és a Krisztus általi üdvösség egyetemességének eszméje; a teológiai nyelv meg az újságírói nyelv szintje messze áll egymástól; az Egyháznak érthetõ és a megértést megkönnyítõ nyelven kellene szólnia; „talán kedvesebben, párbeszédre készségesebben kellett volna fogalmazni, tekintettel arra az útra, amelyet 35 éve, a II. vatikáni zsinat óta együtt megtettünk.” Nem hatalmi igényrõl, hanem az igazság kérdésérõl van szó; viszont a nyilatkozatban tárgyalt központi hitkérdést ökumenikus síkon kellett volna megbeszélni és elõkészíteni.
2. Milánó érseke, Martini bíboros a francia La Croix napilapnak adott interjúban a nyilatkozat körül kialakult vitát eltúlzottnak minõsíti. A dokumentumot szerinte csak a II. Vatikáni Zsinattal kezdõdõ egyházi állásfoglalások kiegyensúlyozott összességében lehet helyesen érteni. Mindenesetre az egység felé vezetõ út megfordíthatatlan. Más alkalommal Martini bíboros kiemelte: az ökumenizmus útján egyformán számítanak olyan idõszakok, amikor a párbeszédet mozdítják elõ, és olyanok, amelyekben a párbeszéd nyelvének tisztázásán fáradoznak.
3. Karl Braun bambergi érsek is hangsúlyozza, hogy ökumenizmus dolgában nincs visszalépés, mivel valamennyi keresztény egysége az Úr akarata; a nyilatkozat olyan pontokat nevez meg, amelyeket a katolikusok nem adhatnak fel; ugyanezt kellene más keresztényeknek is megtenniük a maguk szempontjából. Olyan ökumenizmus, amely bizonyos „ingertémákat” nem nevez meg, bár a gyökereik magába a Bibliába nyúlnak (pl. Szûz Mária, a péteri tiszt), „nem párbeszédes, hanem elnémult” ökumenizmus.
Erfurt püspöke, Joachim Wanke viszont óv attól, hogy a tanítóhivatali különbségeket túlhangsúlyozzuk; fõleg kisebbségben élõ keresztény közösségeknek kárára válna, ha kölcsönösen egymás fejéhez vagdosnák saját önértelmezésüket. Mindenki szeresse saját egyházát, a másik egyházát pedig ne csupán ne eretnekezze le, hanem inkább rokonszenvvel kezelje. Az egyházak hagyományai közötti különbségeket megbecsüléssel nézzük, és elszántan dolgozzunk tartós kibékítésükön.
4. Walter Kasper püspök, a Keresztények Egysége Pápai Tanácsának titkára több ízben nyilatkozott. Véleményének különös súlyt ad nemcsak római tisztsége és kiváló teológus volta, hanem az a tény is, hogy Harmati Béla magyar evangélikus püspökkel együtt társelnökként éppen szeptember 5-étõl kezdve egy héten át Torino közelében vezette a katolikus–evangélikus teológiai párbeszédbizottság megbeszéléseit. A püspök mélyen fájlalja, hogy a nyilatkozat sok nem katolikus keresztényt sért és megbotránkoztat. A dokumentum azonban nem az ökumenikus párbeszéd ellen irányul. Kasper püspök konkrét kifogásokat is megnevez: az egyházakról szóló fejezet elvont és elhatároló-kirekesztõ, alig számol az új egyházi valósággal (amely ma már a zsinat korabelivel sem azonos), ez viszont félreértést és csalódást okoz; a nyilatkozat átmenetileg ugyan teherként nehezedik az ökumenikus párbeszédre, a katolikus egyház hátraarcát azonban nem jelenti.
5. Magának a Szentszéknek a munkatársai körében egyébként általában többféle véleménykülönbség és feszültség mutatkozik. Elhangzott (persze nem hivatalosan) még az is: „Ez végzetes, katasztrofális volt!” Azt akarja jelezni, hogy a szentévi ökumenikus jókedv, amelyet az utóbbi idõk közös dokumentumai alapoztak meg, hirtelen leeresztett. Különösen az Egységtanács vezetõi, Cassidy bíboros és Kasper püspök vannak nehéz helyzetben, és próbálják enyhíteni a problémákat. Ratzinger bíboros nyilatkozata szerint ugyan az Egységtanács vezetõi is részt vettek a dokumentum elkészítésében; de nyilván szempontjaikat nem mindig tudták érvényesíteni. Kasper személy szerint az iratot másképp fogalmazta volna. Ugyanakkor katolikusok és protestánsok egyaránt rámutatnak egy fontos pozitívumra: a nyilatkozat a széles nyilvánosság elõtt világossá teszi, hol rejlenek az ökumenizmus útján a „töréspontok”, amelyek kiegyenlítésén dolgozni kell.
6. Marcello Zago érsek, a Hitterjesztés Kongregációjának titkára egy interjúban (a Kongregáció Fides címû hírszolgálatában) szólt a dokumentum háttérkérdéseirõl. A nyilatkozat elsõsorban nem európai, nyugati, hanem inkább ázsiai problémákat tart szem elõtt. Egyes katolikus teológusok Ázsiában azt vallják, hogy Krisztus ugyan a Megváltó, de nem az egyetlen és abszolút, nem Megváltó az ázsiaiaknak. Ilyen nézetek erõs vallási pluralizmus összefüggésében merülnek fel, ahol a nem keresztény vallásokat gyakran szélsõséges fundamentalizmus is jellemzi. Uralkodó felfogás az, hogy ázsiai embereknek nincs szükségük az evangéliumra; bizonyos többségileg muzulmán országokban pedig a keresztény hithirdetést és a kereszténységre való megtérést több-kevesebb erõszakkal akadályozzák. Missziológusok és teológusok tehát, a vallások békés együttélését elõmozdítandó, megkérdõjelezik az evangelizálást, kizárandónak vélik a megtéréseket. Ilyen nézetek és kívánalmak Ázsiából máshova, nevezetesen az Egyesült Államokba és Európába is átkerülnek. A római nyilatkozat értelme az, hogy feledésbe merülõ teológiai szempontokat ismét hangsúlyozzon.
7. Georges Cottier svájci domonkos, a Pápai Ház teológusa interjút adott a KIPA hírügynökségnek. Megállapítja a szentszéki nyilatkozat tartalmának igazságát és fontosságát; véleménye szerint bizonyos éles kifejezéseket (firmiter tenenda est és hasonlók gyakran ismétlõdnek) jobb lett volna elkerülni, és szelídebb fogalmazást használni; a dokumentumot egy idõben kellett volna bemutatni a keresztény világ több központi városában, és így tekintettel lenni az érzékenység meg a befogadás sokféleségére. A Fides et ratio enciklikával ez történt. „Jól el tudom képzelni, hogy a Dominus Iesus bemutatása Svájcban egy svájci püspök által másképp sikeredett volna, mint a Ratzinger bíboros általi bemutatás a Vatikánban.” „Amikor valaki egy szöveget megfogalmaz, nem mindig gondol arra, kire hol milyen hatással lehet. Tulajdonképpen egy szöveget a szerzõnek meg kellene mutatnia kívülálló valakinek, aki ilyesmire felhívja a figyelmét.” Cottier elmondja, hogy (tudomása szerint vatikáni) indiszkréció folytán szövegrészek idõ elõtt a nyilvánosság elé kerültek, és ezek a közvéleményt eleve hamis irányba terelték. A dokumentum tulajdonképpeni témája nem az ökumenizmus, hanem a vallások közötti párbeszéd bizonyos, Krisztust és az Egyházat relativizáló alakulásai. Plasztikus érzékeltetése ennek a problémának: „Egy India-ismerõ beszélte el nekem, hogy egy katolikus szerzetesi házban látott egy falfestményt, amely a Szentlelket ábrázolja, aki sugarakat bocsát ki: a kereszténység feszületére, az iszlám félholdjára, a hinduizmus isteneire, a buddhizmus Buddhájára. E mögött az a magatartás húzódik meg: Alapjában véve minden vallás egyenlõ értékû.”
8. Ázsiában tényleg leginkább talán India az az ország, amelyet a dokumentum érzékenyen érint. Egy jezsuita vallástudós, Saby Vempeny, a vatikáni nyilatkozatot a fatwa nevû „jogi szakvéleményhez” hasonlítja: a fatwa által muzulmán fundamentalisták káromló mûvek szerzõire (ilyennek számított pl. Salman Rushdie) mondanak ki halálos ítéletet. Egy másik jezsuita, Irudaya Raj, a nyilatkozatot fundamentalistának, pökhendinek és imperialistának bélyegzi. Szelídebb és realistább az ugyancsak jezsuita Thomas Kuriakose véleménye: a nyilatkozat a fundamentalista indiaiaknak botot ad a kezébe, amellyel ütlegelhetik az indiai keresztényeket.
A punei teológiai fakultás professzorainak idézett véleményét, azok tartalmát és hangvételét állásfoglalásában energikusan visszautasítja két innsbrucki jezsuita professzor, Raymund Schwager és Herwig Büchele: „A Dominus Iesus nyilatkozat Jézus Krisztus egyedülvalóságáról és üdvözítõi egyetemességérõl, valamint a katolikus Egyház önértelmezésérõl teljesen megfelel a II. vatikáni zsinat tanításának”, és „semmiképpen sem hátráltatja, hanem inkább elõmozdítja a helyesen értelmezett párbeszédet.”
Bombay érseke, Ivan Dias szerint a nyilatkozatra azért volt szükség, mert egyes indiai teológusok tagadják, hogy Jézus Krisztus az egyetlen közvetítõ Isten felé. Ez a tévedés ugyan a húszmilliónyi indiai katolikus körében nincs különösebben elterjedve, mégis veszélyezteti a papok és a szerzetesek kiképzését. Ami a vallások közötti párbeszédet illeti: kevés kivétellel a hinduk jól megvannak azzal, hogy a keresztények ragaszkodnak a hitigazságaikhoz; a hinduknak pedig az természetesen jogukban áll, hogy a Dominus Iesus nyilatkozatot elutasítsák. – Kanjirapally szír-malabár püspöke, Mathew Vattakuzhy úgy véli: a dokumentum nem fogja akadályozni az ökumenizmust, amely az igazságra és a megszentelõdésre alapít.
9. Johann Mödlhammer, az ökumenikus teológia salzburgi katolikus professzora a következõket jegyzi meg. A nyilatkozat semmi egyebet nem állít, mint amit eddig katolikus dokumentumok tartalmaznak. A nyilatkozat nem kíván senkit bántani, sérteni. Ökumenikus kapcsolatokban mindenki tudja, és senki sem veszi zokon, hogy egyházértelmezés kérdésében a keresztény egyházak között nincs egyetértés. Viszont felvetõdik a jogos kérdés: miért van a nyilatkozatból teljesen kirekesztve a hivatalos ökumenikus párbeszéd, amely pl. katolikus–evangélikus és katolikus–anglikán viszonylatban már fontos közös nyilatkozatokat eredményezett az egyházi hivatal, az Eucharisztia és az egyházértelmezés témakörökben? Mindez talán nem fontos és jelentõs? Amennyiben a nyilatkozat a kereszténységnek a más vallásokhoz való viszonyát tárgyalja, a vonatkozási pontnak az összkereszténység önazonosságának kellene lennie, Krisztus közös megvallásának, nem pedig az egyházvolt különbségeinek.
10. Paul-Werner Scheele würzburgi püspök sajnálattal állapítja meg, hogy a nyilatkozat a katolikus álláspontot ugyan a zsinat nyomán elõadja, viszont nem fejti ki a többi keresztények álláspontjához való viszonyulást, nincs tekintettel az 1999-es augsburgi közös nyilatkozat megigazulástanára, és a két dokumentum egymással való kapcsolatát sem pontosítja. Felmerül a jogos kérdés: visszalépés történik Augsburg mögé, vagy talán katolikus oldalról véget akarnak vetni az ökumenikus erõfeszítéseknek? Az augsburgi és a római nyilatkozat egyaránt arra szólít fel, hogy a mai világban közösen tanúskodjunk az Úr Jézus mellett. Olyan irányzatok, amelyek Jézus Krisztus egyedülvalóságát megkérdõjelezik, katolikus teológusoknál találhatók, a Dominus Iesus elsõsorban hozzájuk szól. Ami az Egyház lényegét illeti, a nyilatkozat fájdalmasan tudatosítja, hogy a teológiai kérdések még megoldatlanok. Összkeresztény differenciált egyetértésre kell törekedni; ez nem lesz se könnyû, se gyors.
11. Az angol katolikus hetilap (The Tablet 254, 2000, 1179) szerkesztõségi cikkben foglalkozik a nyilatkozattal. „Hans Küng svájci teológus szokta hangoztatni, hogy a vallások közötti béke nélkül nem létezhet nemzetek közötti béke. Sokan pedig azt gondolják, hogy a különféle vallások közötti párbeszéd lesz a XXI. század legfontosabb vallási vitaterülete. Azért a . . . nyilatkozat rendkívül fontos. Bár érthetõ módon itt Nyugaton arra irányult a figyelem, hogy ez a nyilatkozat mit mond a Katolikus Egyházról és a többi keresztény egyházakról, a nyilatkozat központi témája a keresztény missziós tevékenységnek és hithirdetésnek a világ vallásaival való viszonya.” „Maga a nyilatkozat szövege, amelyet állítólag Angelo Amato szalézi atya fogalmazott, kommunikációs katasztrófát okozott, amelyet más újabb események is felerõsítettek. Elõször is a nyilatkozat megismétli a Hittani Kongregációnak a ťnõvér egyházakraŤ vonatkozó régebbi iratában található intranzigens állítást, amely szerint az érvényes püspöki rend és érvényes eucharisztia nélküli egyházak ťteljes értelembenŤ nem nevezhetõk egyháznak. [Ez az irat június 30-án kelt, és eredetileg nem tették közzé, csak a püspököknek küldték meg. Indiszkréció következtében aztán a Dominus Iesus nyilatkozattal mégis közzétették.] E kijelentés sokakban megrökönyödést keltett. Például az anglikán canterburyi érsek úgy nyilatkozott, hogy ez a kijelentés 30 éves ökumenikus munka eredményeit veszélyezteti.” „A világ vallásairól szólva a nyilatkozat elismeri, hogy ezek igazságokat is tartalmaznak. Mégis a szöveg nyomasztóan negatív benyomást kelt. Elismeri ugyan, hogy más vallások követõi ťrészesülhetnek az isteni kegyelembenŤ, de hozzáteszi, hogy ťobjektívan szólva súlyosan hiányos állapotban vannakŤ. A nyilatkozat . . . lekicsinylõ, kelletlen hangnemet használ, és nem hajlandó elismerni, hogy ezek a vallások Isten tervében pozitív szerepet játszanak.” „Nézhet az ember pesszimista módon egy félig telt pohárra, csak azt látva, hogy félig üres. A mostani nyilatkozat elejétõl végig ezt teszi. Mégis ez a nyilatkozat egy a pápa által jóváhagyott hivatalos vatikáni dokumentum, amely alapvetõ keresztény tanokat erõsít meg. Amikor vonalat húzunk a homokba, ezzel felbátorítjuk a vonal mögött levõket arra, hogy kreatív módon más utakon haladjanak elõre. Ha a jelen esetben is ez történik, lehetnek a nyilatkozatnak pozitív hatásai is. A Katolikus Egyháznak az ökumenizmus és a vallások közti párbeszéd iránti elkötelezõdése visszavonhatatlan, és a nyilatkozat érdemének tudhatjuk be, hogy figyelmeztet: álljunk mindig szilárd talajon, amikor elõre haladunk.”
Egy késõbbi szerkesztõségi cikkben a folyóirat (1403. lap) elmondja, hogy egy angol püspök egész gyûjteményt nyújtott át a pápának meg a Hittani Kongregációnak a felmerült nehézségekrõl. Idézünk a cikkbõl: „Egyik fõ nehézség az, hogy a Dominus Iesus az egyházak és hitek közötti párbeszéd módszerét annyira korlátok közé szorított módon határozza meg, hogy katolikus oldalról azt tisztán a proklamálás szintjére csökkenti. Egy másik jelentõsebb panasz az, hogy a világban mûködõ Szentlélekrõl szóló nagylélegzetû tanítást, amint az megtalálható magának a pápának Redemptoris missio kezdetû enciklikájában, megint csak annyira leszûkítették, hogy elhomályosítja azt az igazságot, hogy a Lélek világosság mindenki számára.”
12. Joseph Ratzinger bíboros egy interjúban (Frankfurter Allgemeine Zeitung, szeptember 22-én; kivonatos szövege: Kathpress, 227. szám) többek között elmondja, hogy számos véleménynyilvánítás teljesen ignorálja a nyilatkozat témáját, tartalmát, súlypontját. A pápa a jubileumi év tetõpontján emelt hangon és ünnepélyesen hitet akart tenni Jézus Krisztus Úr volta mellett. A nyilatkozat egyben meghívás is valamennyi keresztényhez, hogy csatlakozzék ehhez a hittevéshez, és így a jubileumi évnek mélyreható értelmet adjon. A bíboros elismeri a kommunikációs probléma létét: a tanítóhivatal klasszikus nyelve nem ugyanaz, mint az újságok és a média nyelve; ez azonban ne vezessen oda, hogy a szöveget becsmérlik (herabsetzen), hanem hogy lefordítják (übersetzen). Az evangélikusok ellenvetésére a bíboros élesen reagált: „teljesen abszurd dolog, amit lutheránus barátaink pillanatnyilag minden valószínûség szerint akarnak: hogy ezeket az esetleges történelmi képzõdményeket ugyanolyan értelemben Egyháznak tekintsük, amint hisszük, hogy Egyház a püspöki tisztben az apostolok utódlásán nyugvó katolikus Egyház.” A kérdés az, hogyan létezik, és hogyan nem létezik az Egyház. „Ebben az értelemben senkit sem sértünk meg, ha azt mondjuk, hogy a tényleges evangélikus egyházalakulatok (ťKirchentumokŤ) nem azonos értelemben Egyház, ahogy maga a katolikus az akar lenni.”
13. Ebbõl a Ratzinger bíborossal folytatott terjedelmes sajtóbeszélgetésbõl érdemes még idézni három hosszabb bekezdést.
„A dokumentum semmiképpen sem ismétli meg azt a szubjektivista és relativista tételt, amely szerint mindenki a maga módján boldogulhat. Ez alapjában véve egy cinikus felfogás, amelybõl én kihallom az igazságra és a helyes erkölcsre irányuló kérdés mély megvetését. A dokumentum sokkal inkább azt mondja a zsinattal együtt, hogy Isten minden egyes embernek felkínálja a világosságot valamilyen, az élettörténetének megfelelõ módon. Aki az igazságot keresi, az objektív módon a Krisztushoz vezetõ úton jár, és ezzel együtt ahhoz a közösséghez vezetõ úton is, amelyben Krisztus a történelem számára jelen van: az Egyházhoz vezetõ úton. Az igazság keresése, hallgatás a lelkiismeretre, a belsõ hallás tisztítása: ezek tehát az üdvösség feltételei mindenki számára. Ezekben adva van a Krisztussal meg az Egyházzal való belsõ, objektív kapcsolat.”
„Ilyen értelemben aztán a dokumentum azt is kimondja, hogy a vallásokban vannak szertartások és imák, amelyek elõkészület lehetnek az evangéliumra, az isteni vezetés módjai, amelyek a szívet megnyitják Isten akaratára. De azt is mondja, hogy ez nem áll minden szertartásról; vannak olyanok is (ki tudná elvitatni, aki kicsit is ismeri a vallástörténetet?), amelyek az embert a világosságtól elfordítják. Így szükség van belsõ éberségre, belsõ tisztulásra a lelkiismeretbõl fakadó élet által, olyan a lelkiismerethez igazodó élet által megvalósuló belsõ tisztulásra, amely lelkiismeret hozzásegít megkülönböztetések felismeréséhez – szükség van nyitottságra, amely végsõ fokon Krisztushoz való tartozást jelent.”
„Azt nem állítom, hogy az üdvösség minden úton elérhetõ; a lelkiismeret, a keresõ tekintet útja az igazság és az objektív jó felé tart, csak egy út ez, akkor is, ha az emberek és helyzetek sokféleségének megfelelõen sok megjelenési formája van. A jó azonban egy, és az igazság nem mond önmagának ellent. Az, hogy az ember az egyiket meg a másikat nem egészen éri el, az igazság és a jó igényét nem teszi relatívvá. Ezért nem elégséges az öröklött vallásban kitartani, hanem szükséges tudni kitekinteni és amazon túl is lépni. Ennek viszont csak akkor van értelme, ha tényleg létezik az igazság és a jó. Az ember nem lehetne a Krisztushoz vezetõ úton, ha ez az út nem létezne.”
[Alább, a 609. oldalon, olvasható egy szerkesztõségi jegyzet az „Egyház” szó használatáról.]

II. János Pál pápa szükségesnek találta, hogy október 1-én – amikor 120 kínai vértanút és 3 más szerzetesnõt szentté avatott – az úrangyala elõtt õ maga beszéljen a nyilatkozatról. „A jubileumi év tetõpontján a Dominus Iesus – Jézus az Úr – nyilatkozattal, amelyet különös módon jóváhagytam, minden keresztényt meg akartam hívni, hogy hozzá való hûségét a hit örömében megújítsa, és egyértelmûen tanúsítsa, hogy ma is és mindig Jézus ťaz Út és az Igazság és az ÉletŤ (Jn 14,6). Az, hogy hitet teszünk Krisztus mint az egyetlen Fiú mellett, aki által mi magunk az Atya arcát szemléljük (vö. Jn 14,8), nem valami beképzeltség, amely más vallásokat leértékel, hanem örvendezõ hála kifejezése azért, hogy Krisztus érdemünk nélkül megmutatkozott nekünk. Egyben azt a feladatot is ránk bízta, hogy amit kaptunk, tovább ajándékozzuk, és közöljük a többiekkel is, amit ajándékba kaptunk, mert az igazság ajándéka és a szeretet, vagyis az Isten, minden ember tulajdona.” Az üdvösséget nem vitatjuk el a nem keresztényektõl. „Sokkal inkább annak végsõ alapjára mutatunk rá Krisztusban, akiben Isten és ember egyesült. Isten minden embernek megadja a világosságot a kinek-kinek belsõ és külsõ elõfeltételeihez mért módon, amennyiben megadja nekik az üdvözítõ kegyelmet olyan utakon, amelyeket õ maga tud. A dokumentum megvilágítja azokat a lényeges keresztény elemeket, amelyek a párbeszédet nem akadályozzák, hanem sokkal inkább az alapjait fedik fel. Mert egy alapok nélküli párbeszéd arra lenne ítélve, hogy üres bõbeszédûséggé fajuljon.” „Ugyanez áll az ökumenizmus kérdésére. Ha a dokumentum a II. vatikáni zsinattal összhangban kijelenti, hogy ťKrisztus egyetlen Egyháza a katolikus Egyházban áll fenn (subsistit in)Ť, ez nem a többi egyházak és egyházi közösségek iránti lebecsülést szeretne kifejezni. Ezt a meggyõzõdést az a tudat kíséri, hogy ez nem emberi érdem, hanem Isten hûségének jele, amely hûség erõsebb, mint az emberi gyengeségek és bûnök, amelyeket mi a böjti idõ kezdetén Isten és emberek elõtt ünnepélyesen beismertünk. A katolikus Egyház – amint a dokumentum kifejezi – szenved attól a ténytõl, hogy értékes üdvösségelemekkel megáldott igazi részegyházak és egyházi közösségek tõle elszakadtan élnek.” „Azt remélem, hogy ez a nyilatkozat, amely annyira szívügyem, oly sok félremagyarázás után végül betöltheti tisztázó szerepét, amelynek a nyitottságot kell szolgálnia.” Szûz Mária „segítsen meg, hogy együtt növekedjünk a Krisztusba, az emberek Megváltójába vetett hitben, a Krisztus által minden embernek felkínált üdvösség reményében, valamint a szeretetben, amely Isten gyermekeinek a jele.”

[Vö. még: Magyar Kurír, szept. 25–30., 10–11. old.; Új Ember, okt 8., 5. old. és okt 15., 5. old.]