rumci:
A karácsony alkalmat ad nekünk, hogy két napra "megtagadjuk" a világot megrontó dolgokat, így a számítógépre is lakat került. Ezért nem válaszoltam eddig. A válaszom most sem lesz teljes, mivel ebben a kérdésben nem vagyok eléggé művelt ahhoz, hogy önálló kútfőből egy minőségi esszét szerkesszek. Megpróbálok utána olvasni, majd úgy válaszolni. De addig is az alábbiak jutnak eszembe:
* Van egy szófaj a szlovákban, a vetná príslovka, melynek magyar megfelelőjével (ha van) nem vagyok tisztában (szó szerint: "mondathatározó"). Mindenestre a magyarban is megfigyelhetők párhuzamos szerkezetek; egy típuspár: Lehet(séges), hogy... ~ Možno, že.... Vagy: Szomorú, hogy nem jött el. ~ Smutno, že neprišiel. Bár mindkét nyelv fel tud itt "mutatni" igei, melléknévi, ill. határozói konstrukciókat, de a szlovákban a határozók szinte kizárólagosak (ámbár lehetséges je možné, že... is).
* A fenti kontraszt megfigyelhető akkor is, amikor azt kell kifejezni, hogy valaki valamilyen állapotban van, pl. Szomorú vagyok. ~ Je mi smutno.. A magyar a melléknévi konstrukciók mellett gyakrabban él igékkel, míg a szlovákban megmarad a "személytelen határozói szerkezet", pl. Fázom. ~ Je mi zima.
Mindezek mögött a szlovákban talán az "munkál", hogy a melléknévi eredetű határozók valójában genetikusan semleges nemű nominális ("rövid") melléknevek. Bár a nominális melléknevek egy-két esetet leszámítva eltűntek a szlovákból, a možno, smutno, stb. szavakon még "érzik" melléknévi voltuk. Itt erősítőleg hat, hogy a szláv nyelvekben még hiányos mondatokban is "döntened" kell, hogy milyen nemű az, amire/akire a melléknevet vonatkoztatod. Amennyiben a közlés "személytelen", semleges neműnek tekintjük: így tulajdonképpen ugyanolyan szituációt állítjuk elő, ami a melléknévi határozók kialakulásához vezetett. Ekképpen a határozók a szlovákban jelentésükben terheltebbek: (1) van határozói spektusuk; és a személytelen szerkezetekben elfoglalt helyüknek köszönhetően van (2) melléknévi és (3) igei aspektusuk is. A fentiek aztán kihatottak a nem személytelen konstrukciókban való használatukra is. (Ehhez keresek majd példákat.)
Ugyanakkor a szláv nyelvekben a határozói igenevek, talán az egy orosz kivételével, nem tudtak meghonosodni: ezek eredetileg zömében a "bibliafordítás kedvéért" alkotott konstrukciók voltak. A szlovákban jelenleg (a nyelvtankönyvekben) két határozói igenév mutatható ki: a szenvedő (-vši végződéssel) és a cselekvő (-úc, ill. -(i)ac). Az előző sosem volt több, mint a múlt század közepén élt nyelvújítók nosztalgiája az ószláv irodalmi nyelv iránt; az utóbbi viszont a folyamatos melléknévi igenév hímnemű nominális formája és "igen kevéssé megterhelt". A határozói igenevek több konkurrenciával is "rendelkeznek": egyrészt az alárendelő mellékmondatokkal, másrészt a befejezett melléknévi igenevekkel, esetenként az állítmányi kiegészítővel (amely a szlovákban gyakoribb, mint a magyarban). A köznyelv gyakoratilag nem használja a cselekvő határozói igenevet sem, a szépirodalomban némileg archaizáló hatása van, a jogi nyelvben némileg erősebb és emiatt a zsurnalisztikában is előfordul (mint az utóbbi "paródiája"). De még így sem lehet állítmány. A magyar a -va/ve alakú határozói igeneveket felruházta egy sajátos "melléknévi zöngével", ami a szlovák határozói igeneveknek nem sajátja, sokkal inkább a -ván/vén ragos igenevekkel állíthatók párhuzamba.