Szigi.101-nek
Azt nem mondanám, hogy minden szám depresszió. A KAU-t szeretem és bár biztos, hogy nem vidám dal, de az édes-bús kategória az én fejemben csak az élet teljes megélése. Az Ikont a hangszerelése miatt kevésbé éreztem asztrál lények villódzásának. Ezen a lemezen azonban alig van emberi figura, vagy ha igen, súlytalanabb, lebegőbb. Az Asszonynak sincs olyan súlya, mint amilyen volt az Akronymnak -- bár tetszik a bibliai kép, amire hivatkozni kíván. (Mondjuk ez naná is, azután hogy ezen a néven jelentkeztem be.) De a Mindenki táncolt is szívesen hallgatom, mert jót tesz a mágikus realista lelkemnek.
Ebbe ezek szerint jól bele másztam, már ami a marketing jellegű és a bensőséges dalokat illeti. Először is kijelentem, meglehet, hogy ugyancsak szubjektív a dolog, de én határozottan rühellem "a fallokrata popsztár meglobogtatja amilye van " típusú nótákat. El szoktam gondolkozni azon, hogy ezek már születésükkor is erre szánódnak, vagy csak ha már ír a szex drive-ról, akkor tesz rá egy lapáttal a színpadon is? Vannak bizonyos helyzetek, amikor én nem szeretem, ha a pofámba ejakulálnak.
Aztán promó kategóriába sorolom még a "ha választanod kell, kérlek, engem válassz" stílusú programbeszédeket, és sajnálom, én nem bírom emiatt az Erő és alázatot sem. Pedig a címbeli témamegjelöléssel nincs gondom, és az ezzel kapcsolatos eszmefuttatásaival az úrnak egyetértek. Csak ettől számomra egy dal teljesen hamissá tud válni.
Még a "zúzunk, zúzunk, zúzunk" néhány kategórianyertes indulatlökete, vezessük le a tömeg indulatyját, pl. Félek magamtól, brrrr!!! (Ezek gyakran hiányolják az alapvető szöveg összekötő elemeket, amit mi szakmai körökben csak szövegkohézióként szoktunk aposztrofálni.) Kell ez, tényleg, ha valakinek van tehetsége, alázata és hajlandó tanulni?
Bensőségesként élem meg a Get down-t, mond valamit a zúzós Nem!, bár nem szeretem, a Titok, bár valóban hosszúra nyúlt, annyira ellazít, hogy olyan mintha belőlem esnének ki a sorok, ugyancsak hat rám a Csak a szerelmen át!, de még inkább a Megíratlan könyv vagyok... kezdetű opusz utána. Repülős zeném a Beavatás, és meg vagyok győződve róla, hogy angolul sokkal jobban szól. Szeretem a Táncolj a tűzön át!-ot, mert nemcsak a kétoldali depi, hanem az élet lüktet ezekben a dalaiban, és nem csípem, amikor egy életerős fickó dagonyáz kedvenc depressziópocsolyáiban, amit tematikusan fel lehetne sorolni, mert visszatérnek lemezről lemezre. Bár a Méreg ebből a szempontból újdonság az új lemezen -- bár tünetként sajátosan ötvöződik bennem a borítóképpel, és remélem, rendbehozták a fiú máját... Azt hiszem, eltértem a témától, úgyhogy véget ért a móka mára, zárul Lilith mókatára...