A technikusok nem találtak idegenektől származó ujjlenyomatokat. Dexternek
nem voltak ellenségei, jóformán ismerősei sem. Csak a tudatában megbújó sötét
árnyakra nem vonatkozott az ártatlanság vélelme; öngyilkosság. Nem is sejtik,
hogy beletrafáltak, gondolta Péter. Nem adhatta fel. Petya. Ha ezt valaki félreérti,
azt kimagozza. Hyperspace. A ruhatárban majdnem leszakadt az álla; a default
mögött egyből önmagával állt szemben, arcbőrén ott virított a reggeli
borotválkozás apró sebének pirosló textúrája. Eljött a pillanat, a lélek találkozása
a testtel. Láthatatlan ujjaival megérintette karja képmását.
Végigjárta a színes mezőt, de nem lelte Dexter nyomát. Elérkezett a domboldalra,
ahol a cyber-roncsok kerekei köpték magasba a gyakorlópálya sarát, de senki
sem emlékezett rá. Átsétált az extrém sportok paradicsomán – mindhiába.
Szájtátva ámult a peep-show-k kirakatainak merészségén, a virtuális boltok
kínálatán. Bekukkantott a tőzsdére és megcsodálta a Magyar Államvasutak
hajdan volt gőzmozdonyait és a kettes számú vágányzár-pótfüzet fennmaradt
példányait, végignézte József Attila és Pier Paolo Pazolini tragikus halálát, ott volt
a kőbányai bőgős melléktanszak virtuális koncertjén és a Rolling Stones 1963
szeptember 29-i Londoni megérkezésénél a Heathrow repülőtéren. Látta Július
Legszebb Modelljét, Georg Raphael talapzat nélkül 59 centiméter magas, pácolt
tölgyfa apostolát, amely eredetileg a pozsonyi (Bratislava) Szent Márton-dóm
stallumait díszítette, és annak a népszavazásnak az ünnepélyes megkezdését
melynek tétje Kelet-Timor függetlenségének kikiáltása volt, és amely később
vérengzésbe torkollott. Belekeveredett a Női Felszabadítási Mozgalom
tüntetésébe a születendő gyermek nemét befolyásoló géntechnika ellen, együtt
protestált a "rádióamatőrök a világvevő rádiók visszaállításáért" homályos
céljaiért, atom-tüntetőkkel járta az üzleti negyedet és végigizgulta a quebec-i
püspöki kar szociális bizottsága pasztorális tanulmányának részletes összefoglalása
alapján készített misztériumjátékot. Megismerkedett az akusztikai alapokkal, a
reforméletmód és természetgyógyászat előnyeivel, a diploma megszerzésének
előfeltételeivel fizika tárgykörben és gróf Széchenyi István 1791-től 1860-ig tartó
életútjának fontosabb állomásaival. Virtuális kaszinókban, kiváló genetikai
háttérrel rendelkező lovak és elképzelhetetlenül-röhejes-micsodák versenyén,
könyvtárakban, múzeumokban, székházakban fordult meg, látta Leonardo
szellemes találmányait, mindhiába. New York és Párizs utcáin barangolt,
piramisokat és kétezer tonnás tengerjárókat bámult, ott volt, amikor óriási
amőbák támadtak rá az emberiségre, kiszívva fejük tartalmát, látta sejtmagjuk
lüktetését.
– Egyfajta lehetőséget jelent az, ha kiindulópontként elfogadjuk a film primér
fabulája által szegmentált filmi jelentőket (még ha később ezeket destruáljuk is), de
azok szerveződését egy magasabb szinten megvalósított narráció elemeivé tesszük
– kapta a tanácsot egy szakállastól, de ez sem segített rajta.
El volt veszve, kihúzták a dugót. Betámolygott egy virtuális lakodalomba –
gombamód szaporodtak ezek a rendezvények, mert ingyen volt és földrajzi
elhelyezkedéstől függetlenül mindenki részt vehetett rajta – leült egy padra és
punnyadt egy kicsit.
– Szeva! – üdvözölte a mellette iszogató fiút úgy öt perc elteltével. – Leülhetek?
– Szia Petya! – válaszolta a fiú. – Nem, de maradj csak!
Rendelt egy pohárral. A virtuális italok ugyan nem oltották a szomjat, nehogy
odaát a valós világban kifeküdjön valaki a kiszáradástól, de agyzsibbasztó hatásuk
mindenek feletti volt. Virtuális wc-k sem voltak, mert még összecsinálja magát az
ember menet közben.
– Jó a buli? – kérdezte Péter Sacát.
– Bombasztikus! Rég nem ráztam ilyen jót.
Nem messze tőlük ott ropta a táncot a menyasszony egy idősebb úrral. Peckesen
kihúzta magát az öreg, szép volt nézni őket. Valódi virtuális zenekar játszott,
vagyis valódi zenészek virtuálisan, virtuális hangszereken.
– Nincs szerencsém, a szerelemben nincs szerencsém, – fújta a szintetizátoros. –
Mert soha-soha nem szerettem, csak olyat, aki tönkretett.
Péter nagyon szerette ezt a dalt; sej, boldogságos békeidők! Hallgatta a zenekart
és közben a táncolókat nézte. Klassz volt.
– Menj, ne sajnálj!
Az én bajom, ha már meguntál,
S a te bajod, ha majd utólag
Az ideálod én leszek.
Pétert egészen ámulatba ejtette az élmény valószerűsége. A vőlegény maga
korabeliekkel diskurált. A vendégek tömték magukba a halomnyi virtuális ételt;
úgyse laktak jól vele, s meg sem híztak tőle. Rózsaszín kalapos nénikék pislogtak
félénken a virtuális világra. Vidám fiatalok járták, sokan új testet kölcsönöztek
maguknak; tollas alakok és anyagmintázatúak, öblös fotelok, emeletes házak,
rajzfilmfigurák és pirítós kenyerek fogták egymás kezét, mancsát, morzsáját vagy
antennáját, pörögtek, forogtak és hangos énekkel kísérték a zenekart. Péter
kipirosodott arccal ült, átragadt rá a fergeteges hangulat.
– Nézzetek meg jobban,
Mi van furcsa rajtam!
Mondjátok meg, mi baj van velem!
Kedve kerekedett felugrani és a többiekkel együtt, teli torokból énekelni. Szívott
egyet bódító italából, és egy pillanatig sem várt tovább. Jobbról egy gumi-tornádó,
balról a pirítós; majd szétvetette a vidámság.
– Nincs szerencsém, a szerelemben nincs szerencsém,
Mert soha-soha nem találtam, csak olyat, aki rászedett.
Majd megérem, vagy legalábbis úgy remélem,
Hogy előbb-utóbb eljön értem,
Majd az is, aki megszeret.
Csak a zene volt a fejében, kívül pedig a táncolók köre, egymásba kapaszkodtak
és ráncigálták egymást a zene ritmusára. Ellipszissé szűkült a kör, kívülre került,
aztán ő indult meg a kör közepe felé. Tíz percig is elnyúlt a dal, a zenekarnak
egyszerűen nem volt kedve abbahagyni, újra és újra refrén, újra és újra nincs
szerencsém, aztán az eladó a szívem, fergeteges forgatag egy forgatagos
fergeteggel és egy pirítóssal, az izzadtságtól rájuk tapadt volna a ruhájuk, ha lett
volna ruhájuk, hajuk csimbókokba ragadt volna, ha van igazi hajuk, csak hangjuk
volt, torkuk nem, és ugrálás volt és cipőknek látása volt, amint föl-le, és egymásba
kapaszkodás volt...
Kimerülten rogyott le Saca mellé, pedig órák óta nem mozdult, szíve hevesen vert,
pedig csak ült a karosszékében. Ránézett Sacára, aztán Jucusra, a mellette ülő
lányra és mind a többiekre.
– Öregeim! – suttogta aléltan. – Mindjárt lebabázok!
Csak ült és figyelt és hallgatott. Saca társaságába tartozott a fergeteg is, Winnie.
– Teveled már találkoztam! – örvendezett Péter. – Egy hülye színű réten
ücsörögtem két hogyismondjam... kicsit kínos volt, le akartak tapizni, lényegtelen.
Akkor hallottam a hangodat. – Visszatértek hozzá az első virtuális utazás
kellemetlen élményei, de szerencsére, mintha már évekkel ezelőtt történt volna.
Hallgatta a zenét és a társaságot. Hamar befogadták, úgy tűnt, évek óta ismerik
egymást. Tulajdonképpen az egésznek volt valami emlék-íze, mintha nem most
történne, hanem egyből a múltban. Előadta bánatát.
– Egy Dexter nevű fiút keresek. Nem ismeritek?
– Az angyalt kérdezted már? – kérdezte Winnie.
– Miért, ki az az angyal?
– Te még új vagy, mi? Az angyal itt repdes fölöttünk. Mindent lát és mindent hall.
Péter nagyon bután nézhetett.
– Egy keresőgép – világosította fel Jucus. – Angel a fantázianeve. Ha valakit vagy
valamit keresel, csak azt kell mondanod: Angel, Dextert keresem. Persze angolul.
És akkor ő odaröpít.
– Aha. És hol találom meg ezt az angyalt?
– Nem mindegy? – kérdezte Winnie.
– Végül is.
Na, mégsem volt olyan haszontalan ez a mai nap. Mit is mondott az a szakállas a
film primér micsodájáról? Hagyjuk. Úgy döntött, hogy a lakodalomban marad,
Dexter ráér egy borúsabb napon is. Ismét elővette jókedvét. A társaság most a
központi térség felé fordult; egy pocakos úr – a vőlegény édesapja lehetett, mert
egy kellemes kinézetű asszonnyal mindjárt mellette foglalt helyet – szólásra
emelkedett.
– Kedves fiatal pár, kisfiam..., kislányom, kedves rokonok, vendégek,
egybegyűltek! Engedjétek meg, hogy egy rövid tósztot mondjak e jeles alkalom, s
mindnyájatok tiszteletére!
– Halljuk! Halljuk!
A vendégsereg elcsendesedett.
– Tudjátok, hogy nem vagyok a szavak embere... Csak azt szeretném mondani,
hogy mekkora örömmel tölt el ez az alkalom... És szóval, hogy nagyon boldog
vagyok... – És magához szorította az ifjú párt. Talán még egy virtuális könnycsepp
is lecsordult az arcán.
– Vivát! – hallatszott több felől, és a vendégsereg az ifjú párra emelte poharát. A
zenekar újra rákezdte, egy vidám nótával igyekezett fokozni a hangulatot.
– Gyere, Winnie, te nagyszerű ember vagy! – kiáltotta Péter. – Igyunk pertut!
Megragadták poharaikat és egymásba fonták karjaikat. Az egész asztaltársaság
velük tartott; egyetlen nagy körré fonódtak össze. Üggyel-bajjal kortyoltak egyet.
– Engedjék meg, hogy ezután magázzam önöket! – mondta vidáman Péter.
Nevettek, összekuszálódtak a társaság hangjai.