Hello image!

Mint bizonyára észrevettétek, először járok itt, ezért elmondanék magamról néhány dolgot.

Az az igazság, hogy én a mindenféle zenét kedvelők körébe tartozom. Régen egyetlen stílusnál voltam leragadva, amit nemsokára meg is említek, de ma már gyakran hallgatok mindent, a klasszikusoktól kezdve, a népzenén és a jazz-en át a filmzenékig. Ám ha egyetlen zenekart kellene megemlítenem, mint nagy kedvencet, gondolkodás nélkül rávágnám, hogy a jéghideg Cure az igazi. Az ok pedig nagyon egyszerű: soha egyetlen olyan számukkal nem találkoztam még, ami ne tetszett volna. Ez engem is mindig meglep, de tényleg ez az egyetlen banda, mely mind a mai napig egyedülálló számomra ebben a tekintetben.

A történet a távoli múlt homályába vész, egy kicsiny padlásszobába, ahol két kis általános iskolás mindenféle baromsággal töltötte el idejét (pl. legozás vagy sci-fi olvasás). Ezen alkalmak visszatérő motívuma volt a háttérben iszonyatos minőségben szóló Cure zene. IB) (Asszem BRG volt ama csodamagnó típusa). Akkoriban én még mereven elzárkóztam a stílus elől. Bár ezen alklamakkor (mikor vendégségben voltam nála) egyáltalán nem volt ellenemre, mert igencsak érdekesnek találtam. Ennek ellenére beszűkült agyammal kizárólag szinti zenét hallgattam otthon. Soft Cell, Boytronic, Kraftwerk és hát igen, az akkori kúl, a a Depeche Mode szalagjai voltak nálam mindenekelőtt a koptatás nagyüzemi eljárásának alávetve. (Később néhány Front 242/Line Assembly és egyéb EBM is.)

Tulajdonképpen a Violator segített hozzá, hogy el tudjam fogadni a gitárzenét is. Tehát innentől datálódott a Cure iránti mélyebb érdeklődésem is. Ha nem tévedek, ez 90 magasságában lehetett, tehát valahol a Disintegration és a Wish között. Ekkor voltam 16 éves. Rájöttem, hogy a valami, ami a DM-ben megfogott, valójában sokkal inkább ott van a Cure-ban, ráadásul még sok más is. Úgy éreztem, sokkal szélesebb skálán mozog, többfelé nyitottabb, több irányba lehet általa elindulni és "nagy felfedezésket" tenni. Szóval amivel a DM-nél úgy éreztem megragadtam és elértem a határokat, az itt továbbmutató volt. Sokoldalúságot mutatott az is, ahogyan az érzelmek teljes skáláját felvonultatta. (A Top-ról írta valaki, hogy tündérmese és lidércnyomás váltakozik benne. És milyen igaza volt...)

Kedvencek: Pornography, Bloodflowers, The Top albumok és a Burn, If Only Tonight..., Tape, From The Edge Of The Deep Green Sea, Trust, Cut.

Általában a borongós-misztikus-bizarr-szürrealista-abszurd-elvarázsolt irányvonal fog meg legjobban (nem csak zenében) (pl. a Show hosszú Forest-je alatt futkos a hátamon a borzongás), de a happy dalok is igencsak fel szoktak dobni, ha épp arra van szükségem. (Főleg a Doing The Unstuck. A 46. másodpercben indul el a folyamat, ami más frekvenciára hangol.)

Eddig sajnos csak egy koncerten voltam, mégpedig 96. okt. 18-án Treviso-ban (Olaszorság), a WMS-en. (Felejthetetlen a 100 Years, Cold kezdés, a ráadásnál meg az össznépi "drip, drip, drip, drip" IB) Olyan volt, mint egy álom... egy más tudatállapot. Nem is lehet szavakba önteni.) Mivel a magyarországi fellépésük le lett fújva, én meg le lettem törve, végső megoldásként "A Net"-en kezdtem el keresgélni koncertidőpontokat és helyszíneket. Ha nem lett volna ez a lehetőség, talán sehogy sem tudtam volna eljutni. (Ez volt az első és egyben jelentős dolog, amit a net-nek köszönhetek.)

Egyelőre, ennyi...

Tell me the words before you fade away...
imaginary