Ha jól számolom, a 20 mV-ot alapul véve a piezoelemed kb. 0,04 nanowatt (másképpen mondva: 40 pikowatt) teljesítményt ad le, 2 nanoamperes áramerősség mellett. Tényleg nem valami falrengető... folyamatos terhelés mellett három hét alatt 0,0000725 joule energiát adott le.

Mi lenne, ha a 10 megaohm helyett egy 1 kiloohmos ellenállást tennél be? Ha a feszültség megmarad, akkor az áram 20 mikroamperre nő, ezt már tudod mérni mikroampermérővel. Ekkor 10 ezerszeresere növelnéd az energiakivét sebességét, és akkor feltehetően kevesebbet kéne várni a végállapotra.

Biztos volt már szó róla, de itt valamiféle kontaktpotenciál (különböző anyagok érintkezésénél keletkező feszültségkülönbség) is lehet a dolog hátterében. Pl. két különböző fémdarab összeérintésénél töltésszétválasztás történik és 1 V nagyságrendű feszültség jön létre. Azt hiszem, az ehhez szükséges energiát akkor visszük be a rendszerbe, amikor mechanikai munkát végezve a két fémdarabot egymáshoz közelítjük és illesztjük, mert a folyamat végén egy kis taszítóerő ellenében kell őket egymáshoz közelíteni. Praktikusan tehát már akkor energiát vihetünk be egy rendszerbe, amikor az egyik drótot összekötjük a másikkal vagy egy banándugót beledugunk egy hüvelybe. A kísérletedben olyan kis feszültségekről és energiákról van szó, hogy bármilyen apró kis környezeti hatás energiát vihet a rendszerbe. Az erős ingadozás és instabilitás is erre utal. Pl. a voltmérő felől is kaphat energiát (a voltmérő kapacitása és induktivitása révén) a piezokristály. A hőszigetelés sem lehet tökéletes, hiszen a voltmérő drótjai kiválóan vezetik a hőt is. A voltmérő drótjai felvesznek elektromágneses hullámokat, szórt mágneses tereket, ebből feszültségek indukálódnak, amelyek továbbítódnak a kristályhoz, ami tárolhatja az energiát, stb. Valószínűleg lehetetlen minden ilyen apróságot kiküszöbölni, úgyhogy azon se lepődnék meg, ha örökké mutatná ezt a pár millivoltos feszültséget a kristályod.