Kedves DarkSide!

Zömében verseiden keresztül, mintha ezer éve ismernélek. Betűről, betűre idézhetném, mert annyira azonosak velem mostani hozzám intézett
szavaid.

Gyakran ér a szemrehányás, nem a földön járok, naiv vagyok, túl sokat várok az emberektől, lépjek már a realítás talajára, és még sorolhatnám. De én maradok az aki, ahogy Te is mondod magadról: én a saját értékrendemet tartom az alapnak. Hogy ezzel örök kakukktojás lennék? Hát igen az, és mindenképpen javíthatatlan álmodozó, aki arról álmodik: előbb, vagy utóbb, de a szeretetnek mindenképpen győznie kell. Szeretet nélkül mi végre lennénk? Győzelméig, mert bennem ez az érzés talán túlméretezett, árasztom mindenkire.

Verseim (terápiaként?) lelkem legmélyéből születnek (születtek), és mások verseit (a Tieidet is) csak a szívemmel tudom érezni, értékelni. Ezért, amikor szomorúak a verseid, veled szomorkodom, ha vidámak veled örvendezek.
És ezt érzem minden olvasott versnél, ugyanis egy kicsit mindegyikbe beleköltözöm.

Engedd meg, hogy ízlelgessem "Azt mondják.." című versedet. Mélyére jutva mondjak véleményt, ha egyáltalán számít az valamit, ha szükséges valamit is mondani róla.

A versírás nálam elsődlegesen saját örömöm, bánatom rímekbe foglalása. Híradás az éppen aktuális lelki állapotomról, érzelmeim (legyenek azok negatívak, vagy pozitívak) túlcsordulása. Születése szó szerint: túlcsordulás. Mikor már nem férnek meg bennem, egyszerre csak mintegy érzemi vihar tör elő belőlem, hogy utána rám köszönthessen a legteljesebb nyugalom, megleljem ideiglenes békémet.

üdv klia