Mondom akkor, withevel mire jutottunk, illetve először a lábjegyzet: szal három szempontja volt a válogatásnak, az első, hogy jó filmek legyenek, ezzel azt akarom mondani, hogy elfogultak voltunk nyilván, de nem is akartunk nem elfogultak lenni, a másik, hogy ne legyenek ismertek, illetve legfeljebb címről, mer gondolom, senkinek se hiányzik egy ötszázharmincnegyedik filmklub Brazillal meg Kék bársonnyal, szal emiatt, a harmadik szempont meg az volt, hogy fontos filmeket válasszunk, és itt objektívek próbáltunk ám lenni, Ovidio Assontis Óriáspolip című kiváló Cápa-utánzatáról is emiatt mondtunk le például, és fájó szívvel, mondhatom,
tehát:

Faster, Pussycat! Kill! Kill! (Russ Meyer, 1965.) a kebelbarátok kedvenc rendezője három tomboló nőstényről mesél, kábé mint a Thelma és Louise, csak Susan Sarandon helyett Tura Satanával.

Female Vampire (Jess Franco, 1973.) "Tanuljuk meg nézni a rossz filmeket!" a kukkoló-király Jess Franco több mint százötven filmet jegyez, és Tim Lucas nagynevű amcsi kultfilm-szakértő szerint "nem láttál Franco filmet, amíg az összeset nem láttad", hát, bármilyen szép is a célkitűzés, a megvalósítástól asszem, el kell hogy tekintsünk, viszont ízelítő képpen itt az egyik mestermű, a címszerepben a varázslatos Lina Romay látható.

Get Carter (Mike Hodges, 1971.) Mielőtt bejön a hollywoodi rimék Stallone-val, látni kell az erdetit, mer így néz ki egy angol gengszterfilm bazzeg, nem pedig úgy, ahogy azt Guy Richie elképzeli, és ráadásul van az az ominózus telefonszex-jelenet Britt Eklanddal...

Kamerales – Peeping Tom (Michael Powell, 1960) mozi, kukkolás, szex, erőszak, apa-komplexus, mozi, mozi, mozi, nagyjából ezekről a témákról mesél ez a nagyon okos, nagyon fontos és nagyon ismeretlen film, a mániákus apa szerepében a rendező maga, aki merészségével jó időre elvágta magát a producereknél, de megérte, és az utókor örökké hálás lesz neki érte.

Masque of the red death (Roger Corman, 1963.) Corman Poe-ciklusának talán legszebb darabja, egy kvázi-operafilm sok zenével, tánccal, gyönyörű színekkel és színészekkel, gondolok itt elsősorban a mindenható Vincent Price-ra.

Nagymenő – Superfly (Gordon Parks Jr., 1972.) klasszik feka drog-krimi, jobb, mint a Shaft, Curtis Mayfield, nyugodjék békében, szupermegazseniális zenéjével, és a magyar felirat a Priest-et Káplánnak mondja, mer magyar kiadású videó, bármilyen hihetetlen.

Night of the living dead (George A. Romero, 1968.) withe Fulcitól szeretett volna valamit, de ez alapvető, szal muszáj, a riméket sokan ismerik, íme az eredeti, okosabb, fekete-fehérebb, jobb.

Plan 9 from outer space (Ed Wood, 1958.) mer kellett egy vígjáték, és ez nagyon vicces, ha nem is annak készült... állítólag a világ legrosszabb filmje, ami hazugság, mer annyi szív van benne, hogy hihetetlen, plusz van hozzá egy haldokló Lugosi Béla is, a sztori közismert Tim Burton filmjéből...

Targets (Peter Bogdanovich, 1968.) az Utolsó mozielőadás se rossz, de ez a bemutatkozás maga a csoda, Bogdanovich tisztelgése a csodálatos Boris Karloff előtt először is meghatóan szép, másodszor roppant izgalmas, harmadszor hihetetlenül intelligens, negyedszer pedig Roger Corman Terrorjából is tartalmaz egy rövid részletet.

Vámpírok bolygója - Terrore nello spazio (Mario Bava, 1965) Rendezte: Mario Bava, pont.

szal ezekre gondoltunk a drága withevel, nyugodtan lehet változtatni, jöhet, Baba a Nevem: Senki abszolút, DE A FEMALE VAMPIRE-HEZ RAGASZKODUNK.